A tengerinádpálcás diák
Nagy sokára aztán a griffmadár letette a hordót a palota elé, begörgették a pitvarba, és hozzákezdtek ebédelni. Ebéd közben töltögették a bort.
– Isten éltessen bennünket!
De a legkisebb csak sóhajtozott:
– Jaj, édes tengerinádpálcás diákom, ha én ezt a poharat neked adhatnám!
– Itt vagyok, adhatod! – felelt rá a diák a hordóból.
Szaladnak ki az emberi beszédre, nézelődnek, de sehol senki. Bemennek, megint csak töltik a bort, megint ugyanúgy járnak!
Na, ekkor már ő is ütötte a hordót odabentről.
Kiütötték gyorsan a hordó fenekét, a liszttől szépen megtakarították a diákot, s befejezték végre a lakodalmat. Odafent maradtak a magas hegyen, boldogan élnek a tündérfeleséggel máig is, ha azóta meg nem haltak.