A királyfi meg a veres vitéz
A külső udvarban, az istálló meg a lovak körül forgolódott, s nagyon megkedvelt egy aranyszőrű csődört. Gondozni is maga gondozta, etette, itatta, aljazta, vakarta, kefélte, s az is nagyon szerette a gazdáját. Ha felült a nyergébe, szállt vele, mint a madár, de más emberfiát nem tűrt meg a hátán.
Hanem egyszer furcsa dolog történt.
A királyfi épp egyedül volt vele az ólban, és az aranyszőrű csődör megszólalt. A királyfinak szeme-szája elállt az ámulattól. Sose hallott olyat, hogy ló emberi nyelven szóljon.
– Ne félj, ne gondolj semmi rosszra, táltos ló vagyok, ki beszélni tud, ha bajban van a gazdám!