A királyfi meg a veres vitéz

Olvasási idő: 4 Perc Hol volt, hol nem volt, ott, ahol a világnak már nem messze a vége, volt egy ország, aztán ennek az országnak egy királya, a királynak meg volt egy fia. Csak felesége nem volt, mert amikor a fia született, a királyné meghalt. A királyfit dajkák nevelgették, mikor meg nagyobbacska lett, a vitézek közt csetlett-botlott, ezek aztán mindenféle nem neki való dologra tanítgatták.

Elég az hozzá, hogy már a király is belátta, ez nem lesz így jó. Rászánta magát, hogy újból megházasodik, anya nevelje a gyereket inkább.

A számítás jó volt, de szerencséje nem volt hozzá. A második asszony keményszívű mostoha lett, addig-addig, hogy a királyfit kitudta a palotából is.

A külső udvarban, az istálló meg a lovak körül forgolódott, s nagyon megkedvelt egy aranyszőrű csődört. Gondozni is maga gondozta, etette, itatta, aljazta, vakarta, kefélte, s az is nagyon szerette a gazdáját. Ha felült a nyergébe, szállt vele, mint a madár, de más emberfiát nem tűrt meg a hátán.

Hanem egyszer furcsa dolog történt.

A királyfi épp egyedül volt vele az ólban, és az aranyszőrű csődör megszólalt. A királyfinak szeme-szája elállt az ámulattól. Sose hallott olyat, hogy ló emberi nyelven szóljon.

– Ne félj, ne gondolj semmi rosszra, táltos ló vagyok, ki beszélni tud, ha bajban van a gazdám!

– Én, bajban?

– Úgy bizony – mondja az aranyszőrű csődör. – A mostohád az életedre tör. Ő magának akarja az országot az apád után. Nyergelj fel, fogd a legélesebb kardot, tegyél tarisznyát, töltsd meg a kulacsot, aztán induljunk! Addig megyünk, míg hozzád való feleséget nem találunk, aki szeret majd, és gondol veled.

Megfogadta a szavát a királyfi, felnyergelt a legaranyosabb szerszámmal, gondolta, lánykérőbe mennek, sárga nyereggel, daróctakaróval nem indulhatnak. Ő maga selyemingbe, gatyába öltözött, bársonymentébe, szűk bársonynadrágba, szattyántarisznyát, díszes kulacsot kötött fel a nyeregkápára. Csillogtak-villogtak a napsugárban, mikor a királyi vár kiskapuján kinyargaltak. Azért ott, hogy a mostoha nehogy meglássa őket.

Csakhogy az mindent észrevett. Kiadta a parancsot az ajtónálló vitézének, aki tette neki a szépet titokban, hogy nyargaljon a királyfi után, aztán ahol beéri, tegye el láb alól.

Igen ám, de az aranyszőrű csődör hol járt már akkor! Hetedhét országon, az Üveghegyen is túl!

Éppen egy nagy birodalom határához érkeztek. Eddig szépen sütött rájuk a nap, de itt koromsötét volt.

– Hej, kedves lovam, lámpást nem hoztunk, így meddig jutunk itt a vak éjszakában?

– Mindjárt látunk mi, kedves gazdám, várj csak. Kijjebb nyitom a szemem egy kicsit!

Lett is olyan világosság körülöttük, mintha lámpást gyújtottak volna. No meg, gondolták, majd csak meg is virrad, de teltek-múltak a napok a sötétben.

Végre aztán, hogy egy városba értek, s a kulacsot meg kellett tölteni, megkérdezte a csaplárost, miféle átok ez a sötétség.

– Jó vitéz – mondta az -, te messziről jöhetsz, hogy hírét sem hallottad a bajunknak. Tán a Veres vitézt sem ismered, aki hatalmas és kegyetlen ember, gonoszsággal teli. Az a baj, hogy ez a Veres vitéz szemet vetett a királyunk egyetlen lányára, s hiába kéri, nem adják hozzá.