Ráadó és Anyicska
Egyszer, mikor mindenki a legjobban vígadt, jött egy lóhátas ember, nagy pecsétes levelet adott a király kezébe, a mit a tündér király irt, az volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél elébb, mert szükség van rá.
Elkészítették a szegény királyfit a hosszu útra, egy inast adtak mellé, – mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a tündér király – avval útnak eresztették. Az ország határáig elkisérték apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbucsúztak tőle, jó utat kivántak neki, avval visszamentek haza.
Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlan járt utakon Tündérország felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már Tündérország határához értek, alig birta a lába. Amint beértek a határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét, elgondolta hogy milyen szerencsétlen ő, hogy kell neki idegen országokban bújdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe mult hogy sírva nem fakadt. Amint igy szomorkodik, egyszer mintha kiáltanák valahonnan: „Ráadó.“ Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják: „Ráadó lelkem gyere fel“; szét nézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki egy szép tündér asszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába, ott felmegy száz márvány grádicson nézeget szélyel de semmit se’ lát. Mikor a legfelső kontignáczióba felért, egy pompás szoba nyilt meg előtte; abba is bement, – királyfi volt, de még olyat soh’se látott, majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majd hogy vissza nem ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündér menyecske, megfogta a Ráadó kezét, átvezette 11 szobán, a tizenkettedikben aztán leültette egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre: