Ráadó és Anyicska
Beleegyezett Anyicska, kiárendáltak egy kis házat, fogadtak egy szolgálót, azután elbúcsúztak egymástól. Anyicskának eszébe jutott az anyai átok:
– Siess én kedvesem – mondta Ráadónak – mert meg talál fogni az anyám átka, hogy elfelejtesz, mintha soha hiremet se hallottad volna. De ha elfelejtenél is, csak azt a gyürüt őrizd meg, amit a tónál adtam, mikor legelőször láttuk egymást, én is megőrizem a mit tőled kaptam, arról megismerjük egymást, akármikor találkozunk.
Ráadó csak nevette a dolgot: „hogy felejthetné el gerlicze a párját, legény a kedvesét? Nem eshetik az meg.“
Még egyszer aztán megölelték, megcsókolták egymást, Anyicska bement a kis árendált házba, Ráadó pedig az apja palotája felé indult. Beért a szép királyi udvarba, elindult a sok grádicson felfelé, hanem a szíve mindig jobban jobban elszorult, mintha valami nagy követ tettek volna rá, mikor aztán belépett az apja szobájába, egyet kóválygott vele a világ, avval elesett végig a ház földjén, mint egy darab fa. A király azt gondolta, hogy csak a nagy öröm miatt szédült el, felélesztgette lassanként. Mikor aztán egészen eszén volt, kérdezték tőle, hogy hogy jött haza, de nem tudott róla egy árva szót se mondani, se Anyicska nem jutott eszébe, hogy az hozta haza, hogy az mentette meg a haláltól, de még az se hogy látta valaha, úgy megfogta a tündér királyné átka, hogy se ott létéről, se elmeneteléről, se haza jöttéről egy kis szó nem sok, de annyit se tudott mondani, csak azt tudta hogy nem kell neki többet elhagyni az apját. A király aztán nem nagyon bánta, ha nem beszél is, csakhogy otthon marad, nem megy vissza többet, csakhogy lesz kire hagyni az országot, nem kell idegen kézbe adni. Mindjárt ki is hirdette országszerte, hogy itthon van a fia, nagy dinom-dánomot csapott, két nap, két éjjel boldog boldogtalan ingyen ehetett-ihatott a házánál, ami szemének-szájának tetszett.