Ráadó és Anyicska

Olvasási idő: 24 Perc Egyszer, hol volt – hol nem volt, volt a világon egy király, a ki teljes életében mindig a háborúban, harczban lakott. Már kilencz esztendő óta a háza tájékán se’ volt, azt se’ tudta hogy mije van otthon. Elhatározta hát hogy már csak akárhogy – mint teszi szerét, de haza megy, feliratja mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilencz esztendő óta.

Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, avval elindult hazafelé. Mikor hazaért, összegyűjtötte a sok herczeget, grófot, nagysüvegű tótot, a sok tanácsosokat, birákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza? hogy meg akarja tudni, mije van, „azért hát azt parancsolom, hogy az országomban mindent az utolsó fa szegig irjatok fel, de úgy hogy ki ne maradjon semmi az összeirásból.“

Szélylyelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a király a feleségével mulatott otthon, a kit már kilencz esztendő óta nem látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jó kedve volt, akinek apját-anyját megölték.

De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap – a király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott hát nagy sírások-rívások közt a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit, elindult.

Ment aztán mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka amint mennek a szép holdvilágnál, elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő galamb-fehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással:

– Hó megállj! ki vagy? hol voltál? hova mégy?

– Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a feleségemnél, felirattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy tudomásom ne volna róla, még az utolsó fa-kanál is mind fel van írva.

– Jól van hát, ha mindenedet felirattad, igérd meg nekem, hogy a mid nincs felírva, azt nekem adod.

– Jól van, megigérhetem, ha tetszik királyi parolámra is fogadhatom, de tudom hogy nem kapsz semmit, mert semmi se’ maradt ki az összeirásból.

Megörült az igéretnek az idegen, kicsibe mult hogy ősz-öreg ember létére el nem kezdett tánczolni.

– Tudd meg hát hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas királya, a ki mindent tud, a mi a nagy világban történik. Mig otthon voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiugyermeket, ez az, a miről se tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát igéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendő mulva, nagy szükségem lesz rá, mert nincs fiam, csak három lyányom.

Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s ime ezt az egyet is oda kell adni idegen embernek, a ki se inge, se galléra, nem is látta soha, aztán csak úgy bolond módra igérte oda neki, fájt ez a királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak igérte, azért majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe – valahányszor a nevet kimondják – hogy az nem az övék, hogy másnak kell adni, idegen emberek közé, a hol tán soha se talál apja helyett apát, anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.