Az aranyhajú herczegkisasszony

Olvasási idő: 10 Perc Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt is, nem is, de csak mégis megkellett annak esni, volt egy fiatal herczeg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül nem hallott még olyat. A homlokán nap volt, a mellén hold, a két orczáján meg két gyönyörű csillag, a szép aranyhaja a sarkát érte ha ki volt bontva, mikor járkált, aranyfolyosó folyt utána, ha sírt, arany könyű hullott a szeméből. A herczeg sokszor óra-hosszat elgyönyörködött benne, hogy milyen szép; ebből aztán az lett, hogy addig-addig gyönyörködött, mig bele nem szeretett. Már pedig hiába szeretett bele, mert testvér testvért csakugyan nem vehet el, igy hát a herczeg azt gondolta ki, hogy lefestette magának egy nagy táblára, azt a nyakába akasztotta, elindult, hogy addig megy, mig egy olyan szép lyányra nem akad, akkor aztán azt elveszi feleségül, de mig nem talál, mindig bujdosik. Ment aztán, mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer beért egy királyi városba. Nagyon el volt fáradva, meglátott egy palota előtt egy kőpadot, arra leült pihenni. Az a palota pedig a királyé volt, akkor is ott nézett ki a király az ablakon, meglátta a szép képpel a herczeget, azt gondolta, valami képáruló, gondolta, hogy megveszi tőle, leküldte érte az inasát, felhivatta. Felment a herczeg; a király kérdezte tőle, hogy miféle kép az? a herczeg elbeszélte, hogy az az ő testvérje, hogy most azért vándorol, hogy annak párját találjon, de még eddig bizon hiába esett minden fáradozása. A király – aki még maga is csak legény volt, – amint meghallotta, hogy van olyan élő teremtmény az ég alatt, mint az a kép, mindjárt elhatározta, hogy ő azt veszi el, akár törik, akár szakad, ha fél országába kerül is. Meg is mondta a herczegnek is, hogy mit határozott magában, kérte mennyre-földre, hogy ne menjen most tovább, vezesse vissza őtet a maga országába, azután majd elmehet – nem bánja – feleséget keresni. Hajtott a herczeg a jó szóra, visszament a királylyal. Mikor a palotájához értek, akkor is ott sétált a gyönyörű kisasszony a kertben, az arany folyosó mindenütt folyt utána, a merre járt. A király amint meglátta, még jobban beleszeretett, odament hozzá, elmondta neki, hogy mi járatban van, elmondta, hogy még akkor megszerette, mikor csak festve látta. A herczegkisasszony is nagyon megszerette a szép királyfit, mert az is olyan szép volt, hogy ritkitotta párját, rá is állott az ajánlatára, mindjárt gyürűt váltottak; azután még egy darabig együtt mulattak, akkor a király elbucsúzott, elment; marasztalta ugyan a herczeg is, a kisasszony meg még jobban, de ő azt mondta, hogy már csak elmegy, elkészül a lakodalomra, meg násznépet is hoz; „mert úgy már csak még se’ esküdhetünk össze, mint két sátoros czigány, hogy lakodalmunk se legyen.“ Elment hát a király haza, megtette a nagy készületeket a lakodalomra. Volt neki egy vén boszorkány édesanyja, akiről mind a világ azt tartotta, hogy minden éjjel a Szentgellért hegyére jár, de el is lehetett hinni, mert olyan vén volt, hogy tán a mátra talyicskázását is megérte, a mellett álnok, istentelen volt még a fiához is. Ez a gonosz vén asszony mikor meghallotta, -86-hogy a fia megházasodott, nagyon megharagudott érte, mert volt neki egy szobalyánya, aki tudott rá valamit, annak igérte meg, hogy ha el nem árulja elveteti fiával. Most hát azon ijedt meg nagyon, hogy a szobalyány megharagszik, besúgja a gonoszságát, akkor pedig vége neki, hanem mégis lekenyerezte a lyányt, hogy ne szóljon senkinek, majd fordit ő egyet a dolgon.