Ráadó és Anyicska
Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodas, már arról nem lehetett tenni.
Meglett aztán a szép fiu gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor ugy hat-hét esztendős lehetett, haza került a király is a háborúból; attól fogva mindig maga tanitotta mindenre: lovagolni, kardot forgatni, nyillal lőni, hadakozni. „Legalább ne mondja akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk.“
Nevekedett aztán Raadó szépen. Már elmult tizenkét esztendős, még se jöttek érte, de elmult tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán gázolt, még se volt semmi híre a tündér királynak. Már örült mindenki, hogy nem viszik el az ifju királyfit, a király nagy dinom-dánomokat adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.