Egymás Özvegyei
Amikor végre úgy elverekedte a legény a vetélytársakat, hogy már senki sem mutatkozott közülök a szemhatáron, akkor azt mondta Évicának lássa, magát most már úgysem veszi el senkisem; tudja mit, legyen a feleségem.
Tary Éva kacagott egyet és—Parády Ambrusné lett.
Attól a naptól kezdve Ambrus meghalt a régi társaságára nézve. Amilyen mulatós, nagykedvű legény volt azelőtt, olyan bolondul szerelmes férj vált belőle. Kivitte az ő kis kolibriját a pusztai kastélyába és olyan mézesheteket élt ott vele, hogy még a legjobb pajtásai sem hallották többet a hírét. Színét annál kevésbé látták. Ez a rejtett boldogság majdnem teljes két esztendeig tartott. Akkor egyszerre az történt, hogy Ambrus betoppant egy este a cimborái közé, akik éppen mind együtt voltak. El lehet képzelni, hogy fogadták; micsoda gaudium lett abból. Ambrus csak hajnalban fogatott be s ugyancsak jókedvűen csördített a „négyes“ közé. Hosszú ostora csapójával megcsípte az ostorhegyes fülét s hajrá, röpült haza.