Egymás Özvegyei
Ijedten hagytam abba ezt a képzelődésemet. Hátha még valóra talál válni. De nem sokáig bírtam elterelni gondolataimat eszelős vágyamtól. Elkezdtem az én rejtelmes hűvös tündérkémet még hevesebben ostromolni: hátha végre mégis lángot fog a szíve. Az erős, nagy szerelem csudát művel; annak nem lehet ellenállani. Az előbb-utóbb gyujt.
Tanítgattam, kérleltem; esdekeltem neki: mondj már valamit, édes, amire úgy vágyom tetőled; ölelj meg egyszer már magadtól, nagyon-nagyon… ne engedj elepedni, kis madaram; csicseregd bele a lelkembe a szerelmedet, hisz’ énnekem csak te kellesz a világon.
Ilyenkor félénken nézett rám. Mosolygott; megriadt;—hirtelen, de csak pillanatra megölelt; mintha lepke szárnya érintett volna, olyan röptében megcsókolt és elfutott. Ezt így cselekedte százszor,—mindenkor. A lelkemet tettem a lába elé; de ez az angyalszemű kis ördög nem bírta mutatni, hogy szeret. Pedig én ez után tikkadoztam.