Egymás Özvegyei
A feleségem akkor csókolt meg, amikor akartam,—de csak akkor. Megölelt, ha kivántam; de magától sohasem fúrta magát a két karom közé.—Nem így szerettem én és nem így akartam, hogy szeressenek.
Ugy éreztem, hogy már kínozom tapadásommal, a nagy vágyammal. Pedig azt szerettem volna, hogy élni se tudjon nélkülem; hogy elválhatatlan legyen tőlem. Sohasem hittem volna, hogy ilyen bolondja lehet a férfi egy asszonynak. És hogy éppen én lehessek valaha az a férfi. Ha ezt emlegettem neki, mosolygott. Mintha azt mondta volna: maga poéta! hogy kiszínez magának valamit s aztán azt szeretné, hogy én is olyan poéta legyek, mint maga. De hisz, akit maga kíván, az csak egy álomkép…