Gyuri Bácsi

Olvasási idő: 6 Perc

Amikor a tavasszal meglátogattam Ida néniéket, a jó öreg asszonyt magából kikelve találtam. Pörölt Gyuri bácsival, az urával aki szelíden tűrte a szemrehányásait.

A kertjökben találtam őket, ahol már nyílott az orgonavirág és a mező felől édes illatok szálldostak errefelé. A nagy kert veteményes részében néhány napszámos-leány dolgozott is, nem is, ahogy jól esett neki. Világos kacabajkájokban olyanok voltak, mint a mákvirág, amely sorjában van egymás mellett s az egyik fehérbe játszó, a másik rózsaszínben játszó, a harmadik lilába játszó; egyik sem egészen határozott színű, de mind csupa üdeség, gyöngédség, mint a harmat. Tudniillik Ida néniék vidéken laknak; gazdálkodnak és elvonultan éldegélnek; kivált amióta egyetlen fiók, a kis huszárhadnagy, valahol az orosz harctéren fogságba került.

Borzasztó idők voltak azok. Jól emlékszem, mert éppen akkoriban kelt híre a végzetes satanovi csatának, ahol egy egész magyar huszárezredet söpörtek el az oroszok géppuskái. A szegény Palkó gyerek is ott tünt el, és eleinte mindnyájan azt hittük, hogy ő is azok közt volt, akik szép fiatal piros vérökkel öntözték a satanovi mezőt. Bizonyosságunk tulajdonképen nem volt; de akik azt a csatát átélték, úgy beszéltek róla, hogy azt az ember ökölbe szorított kézzel, csikorgó foggal, könyes szemmel hallgatta. Még a legreménykedőbb természet is sötét lemondásba komorodott attól.

Ida néni olyan volt, mint az őrült. Étlen-szomjan és álmatlanul tördelte a kezét és járta a templomokat, de imádkozni nem tudott, csak nyögött és a halántékát simogatta. Gyuri bácsi ennek a rettentő anyai szenvedésnek a láttára elfeledte a maga nagy kétségbeesését és fűhöz-fához szaladgált valami bizonyosság után.. Egyszer hetek múlva ragyogó arccal került haza; lelkendezve, örömkönyek közt ujságolta Ida néninek, hogy hála a jóságos jó Uristennek, nem esett el a fiu, hanem fogságba került. Látták. Többen is látták. Nem is volt benne abban a fergeteges rohamozásban. Oldalvédnek volt kiküldve és ott esett az Oroszok kezébe, akiknek a húszszoros ereje előtt le kellett tennie a kardját. Mindezt nagy részletességgel és nevekre hivatkozva mondta el Gyuri bácsi és folyvást hálálkodott aközben a jó Istennek.—Megyek!—kiáltotta azután—megyek rögtön a haditudakozóba; megyek Pestre; nem nyugszom addig, amíg meg nem tudom, hol van, merre vitték.

Ida néni boldog megkönnyebbüléssel, lélekzet után kapkodva küldte:—erigy lelkem; erigy édes öregem; tégy meg mindent, mindent! az életem, az eszem, a mindenségem függ tőle, hogy sikerrel járj; erigy!

És azután megint eltelt egy pár hét, kínos, szorongó, de már reménykedéssel vegyes izgalmak közt; amikor értesítést hozott Pestről egy külön staféta, hogy a Pali gyerek csakugyan fogoly és Vladivosztokban van; oda vitték, ott őrzik a háború végéig. A külön embert Gyuri bácsi egyik régi jó barátja, egy ezredes küldte ki hozájok az írott jelentéssel! A két öregember egymásnyakába borúlt s úgy sírt, hogy még a „staféta” is velök sírt. Azt persze megvendégelték, tejbe-vajba fürösztötték; még a lába nyomát is áldották, úgy bocsátották vissza az ezredeshez, ezer hálálkodással.

Ettől fogva megváltozott az öreg házaspár zaklatott élete. Nyugodtabb lett, megint normális lett. Kivált amikor végre, megint csak hosszú hetek múlva, megjött az első hadifogolylevelezőlap arról a rettentő távolságról és maga a fiú, a saját kezeírásával jelentette, hogy él, még csak meg sem sebesült, és hogy a honvágyon kívül semmi baja sincsen.

Ida néni leborúlt az ágya fölött lévő kis feszület elé és ott áldotta sokáig az Istent, a kegyelmest, az irgalmast, aki az ő szívének szörnyű, félelmét ilyképen legalább enyhítette. Él! él! ez az egy hang, ez az egy ujjongás harsant végig az ő számára a mindenségen. És mindjárt nekiült, írt,—levelezőlapokat írt Vladivosztokba, de az urával címeztette meg. A francia címirat zavarta; attól tartott, hogy roszszúl egészíti ki; pedig ha rosszúl adresszál akkor a fiú majd nem találja megkapni. Bizonyosan sóvárogva várja szegény a hazai híreket. A mama levelét!

Gyuri bácsi hűségesen címezgette az ilyen leveleket, azaz: levelezőlapokat. Mert csak azt lehetett küldeni. De ilyet azután mindennap, minden áldott nap.—Ő maga is írt; vagy legalább hozzáírt valamit a mama leveléhez. Ida néni mindig hagyott egy sornyi helyet őneki is és el nem engedte, hogy apa is írjon a fiának. A levelekre megjött időnkínt—bizony nagyobb időközönkínt—a megnyugtató válasz Vladivosztokból, a világ végéről. De hála Istennek, csakhogy jött, ha ritkán is, és ha meg is látszott rajta, hogy a fiú nem írhat szabadon, amit akar. Mert hogy igen egyformák voltak a levelei.—„Jól vagyok, egészséges vagyok”, effélék voltak azok a ”hírek”, melyek hazajuttatását az orosz hadicenzura megengedte. Ebbe még Ida néninek is bele kellett nyugodni.

Azóta nagyon nagy idő telt el s a háború folyvást tartott. Tehát a levelek folyvást jöttek-mentek. De Ida néniben tartja a lelket a reménység, meg az imádkozás. Amikor legutóbb meglátogattam őket, nem imádkozott, hanem pörölt Gyuri bácsival. Épp arra érkeztem.

—Nahát nem borzasztó?—kezdte Ida néni.—Ugyan, mit szól hozzá kedves öcsémuram?—Most hozza az uram a Pályi Ditta eljegyzése hírét. És még csak meg sem botránkozik; úgy beszél róla, mint valami nagyon természetes dologról; de hisz’ ez rettenetes!

Zavartan keresgéltem emlékezetemben, hogy ugyan ki is az a Pályi Ditta és hogy miért legyen olyan rettenetes, ha eljegyezték. Gyuri bácsinak a közbeszólása térített eszemre.

—Jó Isten,—mondta az öreg úr—az a fiatal leány nem hibás; csöppet sem hibás. Gyerek volt még, amikor Pali udvarolt neki; hisz’ Pali is gyerek volt; a korát nézve most is gyerek. Most múlt huszonhárom éves. Huszonegy sem volt, amikor elfogták. A leány azóta sokat változhatott.—Az olyan gyerek-szerelem nem tartós; az idő pedig telik-múlik; senki sem lesz fiatalabb, mindig csak idősebb. Mert kérték, hát megy. Jóravaló derék ember a vőlegénye. Nem kell félteni a mi Palinkat; ha visszakerül, igazán el lehet majd róla mondani, hogy minden ujjára kap kettőt is. Hagyiuk békességben azt a Pályi Dittát.

Ida néni izgatottan legyintett:—Te ezt nem érted édes öregem. Már itt én jobban látok. Az a leány majd meghalt Pali után és most elhidegül tőle; pedig hős volt a mi Palink; harcolt, fogságba került, ahol bizonyosan mindig gondol a menyasszonyára; ha nem is voltunk még egészen annyira; de annak a leánynak nem illett, nem volt szabad Palit elfeledni. A mi Palinkat. A mi remek fiúnkat, akinek párja nincs; aki ha csakugyan komolyan elakarna venni egy olyan leányt, hát az a leány még hetedhétországon keresztül is utána futhatna, nem hogy cserben hagyja. A multkor is kérdezte Pali a levelében. Most én mint irjak neki? Hogy írjam ezt meg neki? Bizonyosan bántani fogja; nagyon fogja bántani, ha megtudja. Én tán meg sem írom.

—Persze, hogy nem kell az ilyesmit megírni,—mondta Gyuri bácsi,—minek volna ilyesmivel izgatni. Ámbár nem mondhatnám, hogy olyan sokat érdeklődik. Éppen csak egyszer kérdezősködött a leánykáról; az ilyen nagyon fiatalemberek könnyen felejtenek. Ki tudja, milyen szép orosz kisasszonyoknak akadt meg a szemök rajta.

—Ugyan, ugyan!—dorgálta az urát Ida néni. a te eszed mindig így jár.—Mindig ilyen volt,—bizonyította, hozzám fordulva; azt hiszi, mindenki olyan, amilyen ő volt. Ahányat, látott, annyi tetszett neki.—Palika nem olyan. Ő az én fiam. Őneki a családja lesz mindene;—a gyerekei… Ó Istenem! alig is várom! Bár megérhetném még jó Istenem! Más kivánságom azután nincs is az életben.

Gyuri bácsi kacagott. Úgy kacagott, hogy a zsebkendőjébe fulasztotta a kacagását, miközben a szemét törölgette. Olyan furcsa kacagást én még sohasem hallottam.

—Hogy az a kölyök!… házasság!… gyerek!… ej, de bolond!

—Miért lenne „bolond”? Te is fiatalon házasodtál,—mondta Ida néni.—Éppen huszonnégy éves voltál. Az ember addig rakjon tűzhelyet, amíg fűteni tud benne. No csak nem szépen tette az a leány, hogy így elpártolt a mi Palinktól: Én bizony nagyon haragszom rá,—nagyon!

Ida néni azután megmutogatta a Palika levelező lapjait; mind sorjában voltak, aszerint, ahogy  érkeztek, szalaggal összekötve az egész csomó. Elfeledkezve csókolta meg a csomagot előttem.

Végigvezetett a kerten. Ez itt a Palika rózsafája, ennek a virágát szereti nagyon;—ott van az eper-tábla, azt mindíg Palika dézsmálhatta, másnak nem is jutott róla. Higyje el, mondta, enni sem bírok, de egy falatot sem bírok lenyelni, hogy rá ne gondoljak; a legjobb falatot mindíg ott hagyom a tányéromon, neki.

Egész délután Palikáról beszélgettünk. Azaz hogy csak a néni beszélt. Gyuri bácsi szórakozottan hallgatta. Ő már sokszor hallgatta ugyanazt.

Estefelé elbúcsuztam tőlök; készültem a vasútra.

Ida néni elém tett egy levelező-lapot.—Írja rá a nevét, írjon valamit Palikának. Majd én folytatom. Úgyis éppen írtam volna már neki.

Örömmel teljesítettem az óhajtását, Ida néni melegen hálálkodott. Amikor elbocsátott, gratuláltam ahhoz, hogy olyan szerencsésen jártak Palikával a szerencsétlenségben, ami mégis érte a fogsággal.

—Csak már ez a leány, ez a Pályi Ditta, ne tette volna ezt a csúfot velünk! sóhajtotta.

—De hisz’ megmagyaráztam már, dörmögte Gyuri bácsi, aki azután elkísért a vasútra.

Szép kis sétánk volt vagy negyedóráig. Ráértem, hogy neki is mégegyszer gratuláljak.

A rozsföldek hullámzó zöldjéről bánatosan fordította felém a szemét.—Tele volt könynyel az a két szomorú szem.

Megállott s azt kérdezte:—Te sem találtad ki az igazat? Te sem sejted? Hisz’ Palika csakugyan elesett Satanovnál.

Végigfutott rajtam a borzongás. Nem mertem szólani. Csak rábámúltam az öreg emberre.

—Én eszeltem ki a fogságba jutását, hogy meg ne őrüljön az a szegény asszony; én találtam ki a módját, hogy hogyan kaphasson levelezőlapokat „Vladivosztokból”. Hamisítvány az mind, az orosz nyomtatástól kezdve a Palika kezeírásáig. Azokat a leveleket mindet én irogattam, én irogatom. Gondolhatod, mit érzek aközben és mit érzek akkor is, amikor beszélgetünk ezekről a levelekről; meg amikor a feleségem válaszait megcímezem és postára adom. Muszáj postára adnom, mert a postamestert is meg kell csalnom; mindenkinek azt kell hinni, hogy Palika csakugyan fogoly és Vladivosztokban van. Ha tudnák az emberek, hogy mi az igaz, akkor előbb-utóbb elszólaná magát valaki a feleségem előtt s az—ugy-e—katasztrófa lenne. Egyetlen szerencsénk, hogy itt élünk az Isten háta mögött és hogy erre sohasem jár senki sem azok közül, akik tudják, hogy kik nem jöhetnek vissza soha többet a satanovi csatatérről. Az a szegény kis leány, az a Pályi Ditta, az tudta, mindjárt tudta; el is siratta. Palit meg is gyászolta; de arról a feleségem nem tudhat. Lásd, ebben élek én…

Nem tudtam, mit mondjak. Minden olyan üres és banális lett volna, ami sajnálkozás. Csak simogattam szegényt és aközben facsarodott a szívem.

Gyuri bácsi legyíntett.