A másik miatt

Olvasási idő: 11 Perc

—Megházasodtam, mondta olyan hangon, amelyben majdnem mentegetődzes volt.—Alig bírt a Judit szemébe nézni. Hisz’ valamikor azt esküdték, hogy egymáséi lesznek. Az az eskü most is feszélyezte; pedig Judit szegte meg előbb.

Felvonás közben végigsuttogták az egész szünetet s színház után Hadady előbb hazakísérte Partiékat, csak azután ment a szerkesztőségébe, hogy a kritikát megírja. Olyan is volt az. Igazi robotmunka. Az esze máshol járt. Érezte az asszony kézszorítását, amellyel elváltak; hallotta a hangját, amikor azzal búcsúzott, hogy: „a viszontlátásra”.—A múlt idők szele csapta meg;—tele volt azzal az orgonailattal, amely már akkor régen is kedvelt virága volt Juditnak.

Otthon fáradtság ürügyével elhalasztotta a darab elmondását.

A felesége megsimogatta a fejét, megcsókolta a homlokát; megigazgatta az ágyát s lefektette, mint

a gyermeket. Csicsijgatta, bubusgatta, kényeztette. Úgy tett-vett körülötte, mintha fehér galamb szálldosott volna a szobácskában, amelynek minden zuga a gondos, szorgalmas, fáradhatatlanul jóságos, gyöngéd kis asszonykéz nyomán szépült.

Hadady lehúnyta a szemét és megpróbálta, hogy csak a feleségére gondoljon. De aztán mégis Juditra gondolt. Felújult a lelkében minden; rég elfelejtett pillanatok emléke tért vissza; kivált az, amikor egy szeptemberi alkonyaton ezt súgta a Judit fülébe: te leszel a feleségem, vagy senki.

Hányszor mondta neki azután borzongó gyönyörűséggel, nagy titokban:—édes kis feleségem! … És Judit—íme—a másé. És őneki is más a felesége.

Erőnek erejével igyekezett elfordítani a gondolatát ettől a tűnődéstől. Nagy melegséggel, nagy hálával tért vissza a lelke a feleségéhez. Soha senki olyan igazi jó felesége nem lehetett volna;—Judit sem. Ez a meggyőződése megnyugtatta. Lecsillapodva szenderült el.

*

És másnap a gonosz sors úgy akarta, hogy megint összekerüljön Judittal. Az utcán találkoztak. Hadadynak attól dobbant nagyot a szíve, ahogy az asszony megörült neki.—Tegnap nem is beszélgethettünk:—nem lehetett. (Ezt különös nyomatékkal mondta.) Most jöjjön, kísérjen egy kicsit; annyi mondanivalónk van egymásnak.

Félöt tájban történt ez és félhétre volt, mire Hadady a szerkesztőségbe jutott.—Egy sort sem bírt dolgozni. Valahogy elszédelgett, tétlenül. És negyednyolckor sietve ment arra, amerre Judit várta. Mert úgy egyeztek meg, hogy hazamenet az aszszony még végigsétál a Kossuth Lajos-utcán pontban fél nyolc órakor.

A szerkesztőséget elvihette az ördög. Együtt haladtak a Bajnok-utca felé és Hadady cipelte a Judit csomagjait.—Nem beszéltek sokat; de minden szónak volt valami különös izgató értelme, amit váltottak.—„Hát igazán gondolt rám?…” „Lássa, milyen nyomorult a tehetetlen leányok sorsa…” „Még megvan az az almavirág, amit magától kaptam…” „Én meg a legszebb verseimet magához írogattam…”

Csupa semmi ez így;—de két ember, aki valamikor szerelmes volt egymásba, úgy tudja az ilyen semmiségeket elmormolni, hogy a másikon a hideg-meleg végigszaladgál tőle.—Az ördögnek néha nincsen jobb segítője, mint az emlékezés. Valamire, amire nagyon vágytunk, de ami nem történhetett meg.

Otthon a felesége kérdésére, hogy: „hol késtél, úgy kis uram?” szórakozottan vont vállat. A szerkesztőség nem hivatal, mormolta. Hisz’ még benne volt a mormolásban. A tegnapi színházzal pedig megint adós maradt.

A felesége megsimogatta a fejét; megcsókolta a homlokát; megvetette az ágyát s lefektette. Csicsijgatta, bubusgatta, kényeztette. Keresztet vetett rá s betakargatta, mint a kis gyermeket szokás. Meg ahogy az őrangyaloktól várja az ember.

Hadady csöndesen figyelte egy darab ideig ezt az áldott sürgést-forgást, ezt a nemszűnő kedvezni akarást; azután behunyta a szemét és arra a másik asszonyra gondolt. Most már rá akart gondolni. A képzelődésének ennél kellemesebb izgalmat nem bírt volna táplálékul adni.

Milyen különös, tünődött félálmában. A feleségem sokkal szebb,—bizony isten!—és engem hogy imád! s mégis Juditra kell gondolnom. A hangját úgy hallom, mintha vadgalamb búgna. A szemét magamon érzem most is, mintha megbabonázott volna. Milyen szempár is az, azzal az el-ellobbanó bolygófénynyel, amikor a pilláját lesüti.—Darabot kéne írni róla. Az ilyen asszonyról lehet.

Hanem a feleségének egy árva szót sem említett Partiékról. Sem másnap, sem harmadnap. Az aszszonyka a szerkesztőségi sok dolognak tulajdonította a szórakozottságát.

Őt magát is nagyon elfoglalta valami sürgős munka, amivel lázasan foglalkozott, ha ráért. Kis babafejkötőket horgolt. De akkor is egyre csak az urára pillantgatott, aki az íróasztala mellett ült és leste az ihletet. Aki figyelte volna, megérthette, hogy az egész lelkével az urának él. Ha felkelt, olyan volt, mint az arrább röppenő madárka; az urához surrant, megcsókolta és aztán tovább dolgozgatott.

Zoltán megölelte; végignézegetett rajta és elmosolyodott.—De gömbölyödik maga, édes szivem!—mondta hamiskodó bizalmassággal. Az áldottan áldott asszonyka zavartan borult a nyakába és ott boldogan megpihent. Bizony, sietni kellett azokkal a babaruhácskákkal.

*