A másik miatt
De azért másnap mégis csak Juditot kereste. S a következő napokon megint… Mindennap azzal ment haza, hogy végét szakítja ennek az őrületnek; valahogy elmarad, ritkítja a találkozásokat. De amikor hazulról elindult, elfelejtette minden jó szándékát, minden akaratát… Judit úgy került az útjába napról-napra, mint az esti boszorkánypille, amely surranó villanással jelenik meg a virágok fölött s szíjja a lelköket anélkül, hogy leszállana rájok.
Már második hónapja tartott ez így és Hadady tehetetlen lelkifurdalással szökdösött hazulról, hogy a másikat láthassa. A felesége egyetlen fájdalmas szó nélkül tűrte, hogy olyan kevés időt tölt mellette. A hófehér lelkek gyanútalanságával eresztette el; szelíden ölelte meg, szemérmés alázatossággal simult hozzá; csak ennyit mert egyszer mondani, amikor éppen nem nagyon jól érezte magát:—Kis uram, lelkem, ha lehet, gyöjjön haza; olyan nagyon jó most énnekem, ha maga itthon van; nem tudom, mitől félek.