A Grófné

Olvasási idő: 6 Perc

A gróf vendégei ebéd után egy kicsit sziesztáztak. Nagy nyár volt; rekkenő hőség még a pusztán is. A fülledt sárgáskék levegőben alig mozgott valami, ami élt. Még a légy is árnyékba vonult; a madarak is; a galambok a cselédházak eresze alá menekültek; jól eshetett ilyenkor a kastély hűs szobáiban a kényelmes pihenés. A gróf elhelyezte a vendégeit az északi oldalon levő épületszárnyba, az emeleti úgynevezett „platánszobákba”; azoknak az ablakait tudniillik gyönyörű óriás platánfák árnyékolták. Ő maga azután lement a parkba, amelynek egyik félreeső sarkában volt a telivér csikók kifutója. Szerette a lovakat és minthogy a vendégek miatt ma még nem nézhetett feléjök, tehát pótolni akarta a mulasztását. Elindult a gesztenyefasor felé, amely a gazdaságba vezetett: de amikor a virágos táblák mellett elhaladt, a borostyánnal sűrűn befuttatott lugasban, nem messzire tőle, megvillant valami fehérség. A gróf látott ott valakit. Az egyik vendégét,—egy leányt. Krebsler Simon kisebbik leányát, Ginát.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy úgy tesz, mintha nem vette volna észre. De mégis kíváncsi volt rá, hogy miért szökött meg ez a fiatal leány az övéi mellől; mi hozta ide, holott nagy kényelemben élvezhetné az emeleten a dolce far nientet. Az apja, az öreg Krebs Sámuel—pardon—Krebsler Simon (!) most bizonyosan ingre vetkezve nyujtódzik a „szófán”; Trilla kisasszony pedig—a nénje, a gyönyörűséges tündérszép nénje—valamelyik selyem karosszékben álmodozik… ki tudja, miről.

Önkénytelenül kanyarodott lassan a lugas felé és egy kicsit leste, kitalálni igyekezett, hogy vajon látja-e, nézi-e őt a leány; oda is ment volna, nem is; közeledett is feléje, nem is; mint amikor a meglapult vaddal szokta elhitetni, hogy nem vette észre, úgy ment arrább-arrább; aközben pedig zsibongtak a gondolatai és újra átélte annak a furcsa esetnek az előzményeit, hogy Krebsler Simonék most az ő vendégei.

Biz ez elég furcsán történt. Amikor utolsó nagy kártyavesztesége után már azon tünődött, hogy nem volna-e legokosabb mindent elintézni egy golyóval, betoppant hozzá Krebsler Simon.

Régebben is ösmerte; még abból az időből, amikor Krebs Sámuelnek hivták. Akkor még kisember volt; minden üzletecske jó volt neki; el nem szalasztott volna egy vörösgarasnyi nyereséget sem.—Hja, méltóságos gróf úr—szokta volt mondani—kleine Fische gute Fische—a közmondásnak igaza van. De hovatovább mindinkább csak a nagyobb és nagyobb halakra vetegette ki a horgát; sőt végül már olyan volt, mint a balatoni nagy halászgazdák, akik ezer mázsa halat húznak ki egy fogásra a nagy kerítőhálóval; abban azután lehetnek jó kis halak, csakhogy tömegével. A nevét is megváltoztatta akkorra; Krebs Sámuelből átvedlett Krebsler Simonra; ahol nem cáfoltak rá, ott kiadta magát bankárnak; különben lehet, hogy az volt már. Mondhatott akármit, úgyis a pénze „beszélt”. Miatta ugathattak a kutyák.

—Gróf úr, kezdte, a gróf úr ösmer engem, hogy én soha életemben sem voltam hazárd; mindig „zicherre” mentem, ha valamit elkezdtem; és most az egyszer, lássa, hazárd vagyok. Olyasmivel jövök, amit ha nem tetszik megérteni, akkor mind a ketten a rövidet húzhatjuk. De hátha!…

Megakadt; biztatást várt. A gróf éppen eleget kockáztatott életében, hogy utolsó hazárdcselekedete előtt megértse ezt a hajlandóságot másban is. Megkérdezte:—Mi az, Samu? Miről van szó? Beszéljen.

—Hát jól van, beszélek. De tessék engem végighallgatni egészen; ne tessék addig hirtelenkedni, amíg el nem mondtam. Rosszabb már úgy sem lesz. Csak jobb lehet.