Babikó és Rónána
Kimentek az erdőbe, Babikó nekilátott az erdőt kivágni. Bizony már délfelé járt az idő, s alig jutott valamire. Hát az egész hogy lesz estig kivágva? Ahogy ezen tűnődik, hátranéz, megpillantja Rónánát.
– Mit búsulsz, Babikó?
– Nem búsulok, csak nagyon elfáradtam.
– Ülj le, pihenjél, nem több ez már, mint egyórai munka!
– Hogy lenne, hisz reggel óta csinálom, s meg sem látszik az erdőn!
– Bízd ezt énrám, csak arra válaszolj, szeretsz-é engem, amíg csak élünk?
– Szeretlek biz, mióta a házatokba léptem, és ez ezután is így lesz.
– Nekem pedig van egy varázsgyűrűm, amit az ujjamon ha megfordítok, támad olyan vihar, hogy a fákat tövestül tépi ki, a másik fordításra meg egybegörgeti őket. Apámnak azt mondd, hogy alig fogtál a favágáshoz, olyan vihar jött, téged is majd elsodort magával. De otthon rám se nézz, ne is szólj hozzám, rá ne jöjjön senki, hogy én segítlek!