Babikó és Rónána

Olvasási idő: 6 Perc Egyszer volt egy szegény ember. Kettesben élt a feleségével, míg el nem vitték katonának. Katona volt, fogságba esett, húsz év múlva került csak haza.

Jött, jött, közel ért a falujához, nagyon szomjas lett, lehajolt az Ördögárkába inni, és az ördög megfogta a szakállát. Kivallatta, honnét jön. Rimánkodott a szegény ember, hogy eresztené el, az meg azt mondta, csak akkor, ha odaígéri neki, amiről a házában nem tud. Három nap múlva megjelenik nála, s ha nem állja a szavát, meghal!

Estére a házához érkezett a szegény ember, beles az ablakon, és odabent egy szép szál fiatalembert lát sétálni. Gondolta, a feleségének másik ura van, de már mindegy, szállást kér éjszakára.

Az asszony, ahogy meglátta a torzonborz, öreg katonát, sírva fakadt, hogy az ő ura is oda van valahol húsz éve, és ez a szép szál fia már azóta született. De erre már a szegény ember is megmondta, kicsoda, lett nagy öröm, aludni sem tudtak tőle. Virradatra múlott csak el, akkor csapódott az eszébe, hogy az ördög biztosan a fiát akarja! Azontúl sosem látták jókedvűnek, harmadnap meg, hogy eljött az ördög, meg kellett vallania mindent úgy, ahogy volt.

– Nem baj, apám, elmegyek az ördöggel – köszönt el tőle a fia -, a jóisten magát is hazasegítette, majd én is megjövök! – S ment az ördöggel az Ördögárka felé.

Hogy odaértek, azt mondja az ördög, lépjen utána, de a fiú nem mert, mert az árok teli volt vízzel, az ördög kénytelen volt a hátára venni. Átalértek, s egyszer csak egy nagy ház előtt találták magukat. Azt mondja az ördög:

– Ez az én házam. Eztán itt laksz velünk, és majd Babikónak hívunk.

Odabent meg egy vén boszorka ült, s mellette egy gyönyörű szép lány. Azt mondja az ördög a lánynak:

– Rónána, adjál vacsorát Babikónak! Te meg, fiam, üljél le, s várj sorodra. Apád nekem ígért, de három parancsom, ha teljesíted, hazaengedlek.

Megmutatta, hol alhat, s vacsora után mind lefeküdtek.

– Jól figyelj! – azt mondja másnap reggel. – Van nekem egy darab erdőm, abban a fákat mind kivágod, rendbe rakod, estig elvégezd!

Kimentek az erdőbe, Babikó nekilátott az erdőt kivágni. Bizony már délfelé járt az idő, s alig jutott valamire. Hát az egész hogy lesz estig kivágva? Ahogy ezen tűnődik, hátranéz, megpillantja Rónánát.

– Mit búsulsz, Babikó?

– Nem búsulok, csak nagyon elfáradtam.

– Ülj le, pihenjél, nem több ez már, mint egyórai munka!

– Hogy lenne, hisz reggel óta csinálom, s meg sem látszik az erdőn!

– Bízd ezt énrám, csak arra válaszolj, szeretsz-é engem, amíg csak élünk?

– Szeretlek biz, mióta a házatokba léptem, és ez ezután is így lesz.

– Nekem pedig van egy varázsgyűrűm, amit az ujjamon ha megfordítok, támad olyan vihar, hogy a fákat tövestül tépi ki, a másik fordításra meg egybegörgeti őket. Apámnak azt mondd, hogy alig fogtál a favágáshoz, olyan vihar jött, téged is majd elsodort magával. De otthon rám se nézz, ne is szólj hozzám, rá ne jöjjön senki, hogy én segítlek!