Ámisz és Ámil
Most Ámilnak eredtek meg a könnyei. Ámisz gyöngéden a vállára tette a kezét.
– Nyugodjál meg, testvér, – mondotta. – Veled vagyok jóban, rosszban. Most nem kísérhetlek el, de utánad megyek, ha vissza nem jöhetsz.
Másnap kora reggel Ámil nehéz szívvel indult hazafelé, ahonnét hat esztendeje jött el. De még mielőtt elindult volna, csináltatott két aranyserleget, mind a kettőre vadakat, madarakat vésetett, amilyenekre annyiszor vadásztak Ámisszal Lombardia erdeiben. A két serleg épen olyan hasonlatos volt egymáshoz, mint Ámisz és Ámil. Ámil beletette mind a kettőt a nyereg kapájába. Csak akkor vette elő, mikor válni kellett Ámisztól, aki elkísérte a lován, ameddig lehetett. Akkor aztán odaadta Ámisznak az egyik serleget.