Ámisz és Ámil
A fiúk eleinte boldogtalannak, elhagyatottnak érezték magukat abban a különös, új világban; még jobban egymáshoz húzódtak, mint addig. Hanem lassacskán mégis megszokták az udvari életet, megtanultak nyíllal célba lőni, lovagi tornán lándzsát törni, lantot pengetni, édesszavú dalokat énekelni.
Teltek, multak az évek, tizennyolc esztendős lett már Ámisz és Ámil, embernyi embernek tartották már magukat és szembe mertek volna szállni a legderekabb vitézzel is. Először is tudtára akarták adni az egész világnak, hogy még a vér szava sem kötheti őket jobban, mint az a szeretet, amivel egymás iránt viseltetnek. Testvérré fogadták egymást és megesküdtek, hogy egyik a másikat minden harcában megsegíti, egyik a másikért bosszút áll akárkin, egyik a másikért feláldozza azt is, ami legkedvesebb neki a világon.