Ámisz és Ámil
Ámisz most is fogadott testvérére, Ámilra gondolt. Meglepetten ugrott talpra, mikor a szép Belizante közeledett felé; de a hercegkisasszony megkérte, hogy üljön le mellé. Elmondotta neki, hogy miatta lett szerelem betege, s addig meg sem gyógyul, míg Ámisz szíve felé nem fordul. Ámisz lovag azt sem tudta, ébren van-e, vagy álmodik, jól hallotta-e, amit hallott – de hamarosan összeszedte az eszét és megmagyarázta Belizanténak: te egy hatalmas herceg leánya vagy, én meg szegény lovag – mi nem lehetünk soha egymásé. Hanem a hercegkisasszony nem nyugodott meg ebben; sírt, zokogott, olyan keservesen, hogy Ámisz lovag megsajnálta. Időt akart nyerni, hogy kigondolhasson valami okosat. Azt mondta hát a leánynak: