Ámisz és Ámil
Szép csendesen teltek, multak a napok, becézgették az udvarbeliek az ujdonsült lovagokat, – hanem egyszerre csak vége lett a nagy boldogságnak. Egy nap habbakeveredett lovon vágtatott egy vitéz a palota kapuja elé. Kérte, hogy vezessék Ámil lovaghoz.
– Ó uram, – mondotta, nem tudván, hogy Ámil helyett Ámisszal beszél – rettentő hírt hozok neked. Apád, anyád hét nappal ezelőtt meghalt pestisben. Csak te foglalhatod el a helyüket. Ezért küldtek hozzád.
– Az én apám s anyám? – kiáltott fel Ámisz, hátrahőkölve.
– A tiéd, uram, – mondta a katona. – Hacsak … – itt dadogni kezdett, mert ebben a pillanatban Ámil lovag odalépett a barátja mellé – most már … most már igazán nem tudom, hogy a tiéd-e. Sok esztendeje nem láttalak már, s ez a lovag szakasztott a te képedmása. De én Ámil lovaggal akartam beszélni.