A szürke ember
– Hát én azt hogy tehessem? – mondotta a szürke ember.
– Már az a te dolgod, – felelte a király.
Azzal a szürke ember visszament az öregember kunyhajába. Hej, volt öröm! Azt hitték: felakaszttatta a király s hát ott áll előttük elevenen.
Közben elmult a nap, beesteledett. A szürke ember fogta a nagy, széles karimájú kalapját, átlyuggatta olyan sűrün, mint a rostát s mindenik likba tett egy gyertyácskát. Azokat a faggyugyertyácskákat, amelyeket az ökörnek a faggyujából öntöttek. Mikor ezzel készen volt, a kalapot szépen a fejébe nyomta, aztán a hátára vette az ökörnek a bőrét is s ment egyenesen a palotába, ottan is a kápolnába. Ahogy belépett a kápolnába, az ökör bőrét leterítette az oltár előtt, valamennyi gyertyácskát meggyujtotta, aztán meghúzta a harangot. A harangszóra felébredett a király is meg a királyné is, kinéztek az ablakon s íme látják, hogy csak úgy ragyog a kápolna. Száz meg száz gyertya világol benne. Csudálkozott a király meg a királyné; nem tudták, mit gondoljanak.