Tündérlányka fátyolkája
– Ó, bocsáss meg Isten-Atyánk földre tévedt tündérkéje – szól a halász szégyenkezve -, hamis is volt, csalfa is volt szómondásom, csúfságomat igaz szívvel szánom-bánom. Tari-tuppos tündérruhád énnálam van, habos selyme, gyöngyös pettye kamarámban. Úgy gondoltam, pénzzé teszem drága ruhád, tán megváltom szegény voltom nyomorgását. Ám átérzem szívepesztő fájdalmadat, szívfacsaró zokszavadat. Maradj annak, aki voltál, tündérkerti szép virágszál – szól s befordul kamrájába, belemarkol színehagyott ládájába, szedi elő féltve őrzött fátyolkáját, tündérlányka rejtegetett ruhácskáját. Csilló gyöngyét csillogtatja, sok száz színét szivárványmód villogtatja; fénye selyem, selyme habos, tűzdelése, színverése pettyes-babos. Megérinted, bársonypuha, akár tündérkezek szőtte-varrta ruha.