Tündérlányka fátyolkája
– Nincs különben – szól a legény -, tündérnyomra bukkantam én. Ég tündére fátyolkája, Nap-Istenünk könyörülő adománya.
Szól a halász, kapja magát, kézbe kerít tündérruhát; siet vele viskójába s rejtegeti likkes-lakkos ládájába.
Vak éjszaka takarója álmot borít álmodóra. Halász pihen szűk vackában, aranyruhás tündérlánykát lát álmában. Álombéli szellemujjak tiltó szóval, tiltó kézzel rászóllanak s egyszerre csak egy koppanás, benyílóján halkan szóló kopogtatás.
– Ki az? – riad fel a legény, félfektére emelkedvén.
– Ó, bocsáss meg – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó -, tolóajtód ha széttárnád, kérő szóm ha meghallgatnád.