Tükör lelke
Békességes boldogságban, virágkertes városkában élték vidám éveiket, bálványozták ezeréves őseiket. Szülők szíve szeretete, féltő gondja, lehellete lengedezik lánykájukon, egyetlen szál virágukon.
Rózsás reggel nyit az égen, aranyderűs ékességben; selyemszirmok színesednek, fényözönben fényesednek. Jámbor apó tétován áll kertes háza ajtajánál; útra készen indulóban, szeme könnybe-lábbadóban.
– Én asszonyom, feleségem, búban bajban fele részem, szemed csüngjön leánykánkon, egyetlenegy mimózánkon. Rövidesen megtérek én, sarlós Félhold felderültén, virágkertes városunkba, lombárnyékos udvarunkba.
Leánykájuk, egyetlenjük, ki-kitekint szobájából, krizántémos ablakából; látván apját, hallván szavát, meg is értvén messze útra szándékoztát, hozzásiet, átöleli, búcsúszavát elcsicsergi: