Övék A Világ
—Édes kis Katicám!—tört ki végre belőle,—nagyon szeretem magát!…
Ez hát megvolt mondva nyiltan. A leányka összerezzent és most már ő lendűlt olyat, hogy majdnem kiröppent a szánkából. De a zászlós utánakapott s megfogta.
—Hallgasson! Eresszen!—mondta Katica szemérmesen.
—Nem hallgattam-e eddig?—mormolta a zászlós, miközben a leány karjáról lesiklott a keze;—pedig tudta maga… tudott maga mindent. És aki nekem akkor azt meg tudta tenni, az nem lehet irántam egészen közönyös.
—Mit tettem én? Mikor tettem én valamit?—riadozott a leány és nagy szemét félénk kíváncsisággal nyugtatta a fiú arcán.
—Édes Istenem, már nem emlékszik? Igazán elfeledte? Amikor a tavasszal,—ó, már háromnegyed éve!—arra kértem magát Petőéknél a nagy kert lugasában, amikor a többiek onnan egy kicsit kivonultak, hogy eressze le a haját egy pillanatra, azt a csudaszép, rengeteg haját, csak egy gondolatnyi kis időre, s…