Oda a millió!

Olvasási idő: 6 Perc

A galagonyási kasznáréknál nagyban készülődtek a vendéglátásra, minthogy afféle disznótor volt nálok úgy tél vége felé.

Jó kis tél volt s amióta a havazás elállott, harapósabbá vált a hideg. Reggelenkint olyan zuzmara rakodott a fákra s a bokrokra, hogy gyönyörűség volt azt a meleg szoba ablakán át nézni. Az ereszről hosszú jégcsapok csüngtek olyan hegyesen és meredten, mintha ezernyi tőr lett volna egymás mellé akasztva. De csak annál igazibbá vált az ilyesmik által a téli hangulat, ami nélkül nem is lehet a disznótor az, aminek lennie kell.

Amikor itt volt az ideje, jöttek-érkeztek a környékbeli vendégek;—a darázs sem igyekezhetne jobban a mézszagra. A kasznárné ténsasszony a konyhán sürgött-forgott, buzgólkodott, őneki az volt legnagyobb büszkesége, hogy jövő ilyenkorig beszéljenek az emberek erről a disznótorról. Az édes ura pedig a pince körül szorgoskodott, ahonnan a finom borokból is hozott fel kóstolót erre a különös alkalomra. Ő hozta rendbe a kártyaszobát is;—mert a harminckétlevelű biblia forgatása el nem maradhatott. Enélkül a férfiak csak ittak és pipáztak volna, ami okos embereknek mégsem elég az egész éjszakára; pedig hajnalig tartó mulatságról volt szó.

A behavazott utakon még szánkóval is bajos volt a közlekedés; a ló elakadt a hófúvásban;—a bennrekedt szánkót néhol ökörrel-bivalylyal kellett kivontatni. Amit a kasznárék két bivalya mozdított, az mozdult is esze nélkül.

A keszi jegyző ilyenformán lemondott a szánkázásról és elhatározta, hogy inkább lóra ül, úgy léptet át a Galagonyás-majorba. Peterdi kasznár úrékhoz. Egy óra alatt így is szépen odajuthat.—Kis mokány lova prüszkölve ballagott vele az esti időben is szép hóvilágos tájékon. A jegyző elgondolkodott útközben erről-arról és már előre örült, hogy valahára megint lesz egy kis „párti”. Az ilyen „murik” nem esnek meg anélkül, vagy kaláber vagy tarokk, vagy ami mindegyiknél különb:—egy kis ferbli, egy kis „hazai csendes”;—hej, ez az igazi!

—Bizony szép játék az,—mormolta magában,—csak érteni kell hozzá. A balekot könnyen pőrére vetkeztetik a nálánál gyakorlottabb-ügyesebb huncutok. Más egyéb hazárdjáték is van a világon, de ész csak ehhez kell; bája, zamatja csak ennek az egynek van; a többi mind a buta vakvéletlen esélyétől függ. A jó ferblistának ellenben a rossz kártya sem rossz, mert azt éppen úgy el tudja titkolni, mint a veszedelmesen jót. Az igazi ferblijátékos olyan, mint a szfinx:—kitanulhatatlan, megismerhetetlen. Ő rajta a kártyája meg nem látszik; ő sohasem ideges, nem kapkodó, nem siet, de el sem késik, soha. Mindig nyugodt és mindig megfigyel, anélkül, hogy valaki sejtené. Igazi szinész a jó ferblista, még pedig az univerzális tehetségüek közül, akik néha olvadó lirikusok, hogy a következő osztásban már cselszövő intrikusokká, vagy álmodozó melankolikusokká, esetleg zajos hősökké változzanak, akik hevesen támadnak kis erővel is; még olyankor is, amikor a félénkek reménytelenül mondanak le és eldobják vigasztalan kártyájukat Az ilyen játékos előbb-utóbb kivárja a maga úgynevezett negyedóráját,—amikor tudniillik jár neki a kártya,—s akkor végigsöpri viharos szerencséjével az álmélkodó, megfélemlített kompániát.

Ilyen „matador” volt például a d—i „főúr”, a jókedvű plébános, akit az ő szelid, szentes ábrázata, állandó mosolya, rendíthetetlen nyugalma közveszélyessé tett, ha kártya volt a kezében. Senki sem tudta a „kasszát” olyan ártatlan ábrázattal „behúzni” és senki sem értett hozzá, hogy olyan kígyósimasággal forgassa meg a „visszavágások” éles tőrét aggódó ellenfelei veséjében, amelybe különös talentummal látott bele.

A „ferblit” el sem lehetett képzelni a kasznáréknál a „papunk” nélkül, ahogy a főurat Peterdi papa nevezni szokta. És ha játékközben magán érezte a pap szelid, kérdő tekintetét, ráförmedt:

—No, mit les úgy rajtam, maga baziliszkus szemű?!…

Ma megint volt reménység efféle évődő mulatozásra;—de előbb végig kellett enni a disznótort, ami még jógyomrú embernek sem utolsó feladat lehetett. Hisz ami egy másfélmétermázsás kövér disznótól jó csak telhetett, az mind a vendégek elé került. Először is a fáintos kocsonya, füléből, körméből, orrából;—azután a tormás hús, meg a nyomon követő mindenféle kolbász és hurka; a borsos kolbász, a fokhagymás kolbász, a véreshurka, májashurka, tüdőshurka; mindehhez káposztasaláta, vörösrépa, uborka, krumpli pirítva, nyers káposzta, savanyú mustár, édes mustár, friss sertéskaraj, tepertős pogácsa, új tepertővel sütve. No meg egy kis túróscsusza, meg egy kis kompót a—sült pulykához, amit azok számára találtak fel, akik a „disznóságokat” kevésbbé szeretik.

Bizony ilyen vacsora megkivánta a különféle vidámító italokat is; a kadarka-fröccsöt, a rizlingkvaterkát, a muskotály-kóstolót, meg egy kis vöröset a bikavérű burgundi fajtából; aztán az asszonynépnek holmi ürmöst, konty alá való édességet…

Mire a kártyaasztalokhoz kerültek a vendégek, valamennyinek kétfelé állt a füle és csak szuszogni bírt; még azt is nehezen.

Ilyen testi és telki állapotban kezdődött a „csöndes”,—amelyhez persze hozzáült a keszi jegyző is, aki csak akkor éledt fel egészen, minthogy félig megfagyva jött volt meg lóháton.

A pap évődni kezdett vele: