Övék A Világ

Olvasási idő: 5 Perc

A gyönyörűen havas táj országútján két csilingelő szánka jött egymással szemközt. Az egyik a Halász-major felől, a másik a tengelyi puszta irányából. Azon a ponton találkoztak, ahol az országútról egy mezei dűlőre lehetett letérni, a nagy rónaság felé. Az egyik szánkának persze balra esett a letérő, a másiknak meg jobbra, A dűlőútra kanyarodás előtt egyszerre állott meg mind a két szánka:

—Hóha-hó!…

—Szervusz, Bódi!—kiabált át a Halász-majorbeli szánka ura a másikra.—Szervusz Marci!—hangzott a szivélyes üdvözlet onnan is.—Úgy látom, egyfelé törekszünk; hadd lássalak már egy kicsit közelebbről; ezer esztendeje, hogy nem láttalak.

A két úr egyszerre kezdett lecihelődni a szánkóról. De nemcsak ők, hanem a társaik is. A Halászék szánkáján, az úr mellett, egy bebugyelkázott fehér galamb csücsült, egy hamisszemű kisleány, aki, mire az édesapja lehurcolkodott, a másik oldalon már úgy leröppent az alacsony ülésről, akár a pipiske az árokpartról az útra. A másik úr, karvai Karvay Boldizsár vala a fiával, a sebesülten hazakerült zászlóssal, akit néhány heti üdülésre hazaküldtek a kórházi kezelésből. A zászlós is lelépett a szánkáról és ámbár egy kicsit bicegve, a szomszédék felé indúlt.

Mindnyájan megörültek egymásnak. Hamar kiderült, hogy ugyanegy járatban is volnának. Mind a ketten orosz foglyokat szeretnének kapni a „táborból”. Nagy a hiány munkáskézben.

—Akkor ne sokat ácsorogjunk,—indítványozta az öreg Halász.—A gyerekek üljenek a te szánkádra és menjenek elől, hogy vigyázhassunk rájok. Te pedig gyere ide hozzám,—annyi a beszélgetni valónk.

Így történt. A gyerekek a Karvayék szánkóján előre surrantak. Az öregek a másik szánon követték őket és elmélyedtek aközben mindenféle komoly beszélgetésbe, gazdálkodási bajok megállapításába.

*

A két gyerek kis ideig némán ült egymás mellett; mind a kettőn elfogódást lehetett volna észrevenni, ha lett volna, aki figyelje őket. Azután a zászlós megszólalt:

—Mondja, Katica, miért nem válaszolt a levelemre?

A sötétszemű fruska elpirult; gyönyörű, lelkes szemét a legényke felé fordította:

—Nem kaptam én magától levelet,—mondta mohó mentegetődzéssel.

A fiú olyan tekintettel csudálkozott, amelyben az örömnek s az elégedetlenségnek egyképen volt nyoma.

—Istenem—mondta—akkor mégsem úgy van, hogy szándékosan mellőzött; (emiatt volt a szemében az öröm) pedig milyen hosszú levelet írtam! (Ennek a gondolata bántotta: hogy minek vész; el éppen az ilyen levél.)

—Nem kaptam,—erősítette a kisleány;—semmit sem kaptam én.

—S ha megkapta volna a levelemet, válaszolt volna rá?

—Hogyne! —Szívesen? —Szívesen!

Az ifju olyat lendűlt a szánkában, hogy majdnem kifordult belőle.

—Hurráh! Akkor minden jól van; akkor nem búsulok tovább!—kiáltotta.

A leányka elpirult. Mosolygott egy kicsit, de nem merte mutatni, hogy valami kellemeset érez.

—Ne kiabáljon úgy,—súgta, jelentősen intve fejecskéjével a kocsis felé.

A fiú megértette.

—Süket,—mondta boldogan, abbeli nekiszelesedett örömében, hogy a leány ezzel a bizalmas intésével titkos összeesküvésnek válik részesévé, ő vele együtt.

—Édes Katica! Édes kis Katica!—áradozott a hevülő zászlós, de nem tudta folytatni. Csak nézte a mellette riadtan meghúzódó eleven virágszálat, aki csak a feje elfordításával próbálta megérttetni, hogy nem akar többet is hallani.

De a zászlós már máshol is kiáltotta a tűzpróbát; nem hagyta abba, amit elkezdett; csak várt egy kicsit; hisz’ olyan gyönyörűséges, olyan minden vércseppet a szívére kergető érzések fojtogatták.

—Édes kis Katicám!—tört ki végre belőle,—nagyon szeretem magát!…

Ez hát megvolt mondva nyiltan. A leányka összerezzent és most már ő lendűlt olyat, hogy majdnem kiröppent a szánkából. De a zászlós utánakapott s megfogta.

—Hallgasson! Eresszen!—mondta Katica szemérmesen.

—Nem hallgattam-e eddig?—mormolta a zászlós, miközben a leány karjáról lesiklott a keze;—pedig tudta maga… tudott maga mindent. És aki nekem akkor azt meg tudta tenni, az nem lehet irántam egészen közönyös.

—Mit tettem én? Mikor tettem én valamit?—riadozott a leány és nagy szemét félénk kíváncsisággal nyugtatta a fiú arcán.

—Édes Istenem, már nem emlékszik? Igazán elfeledte? Amikor a tavasszal,—ó, már háromnegyed éve!—arra kértem magát Petőéknél a nagy kert lugasában, amikor a többiek onnan egy kicsit kivonultak, hogy eressze le a haját egy pillanatra, azt a csudaszép, rengeteg haját, csak egy gondolatnyi kis időre, s…

—Éppen akkor véletlenül leesett a kontyom; igazán nem akartam; de a tenniszezés közben meglazúlt…—hadarta a leány tiltakozva.

—Még ezt is elveszi tőlem?