Lepkék a rózsa körül
Azt Szabolcs vármegye Nyírsége termetté ritkaszép virágszálnak, s amikor az öreg csárdás ráakadt, akkor már – úgy hirlelték – a harmadik urától szakadt volt el, ahogy a pitypang bóbitája repül a szeszélyes szellő karján, amely az „asszonyhűség” utolsó állhatatlan díszét cseni-lopja.
Jómódú ember volt a csárdás, – emiatt „megtetszett” a menyecskének, aki éppen ilyen csöndes öregre vágyott, hogy annál bizonyosabb legyen a szabadsága. De Vitás Mátyás uram akkor még nem esett egészen a feje lágyára; jól sejtette, honnan fúj a szél; azt eszelte ki, hogyha már igazi vadmadarat fog, olyan kalitkát szerez neki, amelyben az a kivágyó madár se túlságos rabságot ne szenvedjen, se nagy szabadságokkal vissza ne élhessen. Így lett csárdás a Ludason; – messzire minden állandó veszedelmétől az asszony megkisértetésének. Aki ott megfordult, az jött is, ment is, tovább. Még egy éjszakára sem lehetett ott meghálni, vendégszállás hijján. Csak olyan útbaeső stáció volt a csárda; egy fujtatásra, egy etetésre-itatásra való.