Lepkék a rózsa körül

Olvasási idő: 9 Perc

A Ludas-csárda ott van valahol a Nagy-Hortobágy szélén, Ohat irányában, ahonnan Csege felé fut a végehosszatlan pusztai út. Ez a csárda is újítás már a legendás Hortobágy határán, amelynek százezer holdas síksága valamikor úgy nyújtódzott egyvégben, megszakítatlanul, mint a messziről jövő lágy sóhajtás. Az ilyen szabad pusztákon nincs is igazi szélcsend sohasem. Ha a zámi pusztán legeltető gulyás hajába beleturkál a délről szálló nyári fuvallat, úgy oson onnan tovább, nesztelenül, hogy meg sem áll a cserepesi, meg a kishortobágyi csárdáig; pedig azok már ott vannak jól túl a Nagy-Mátán, Szabolcs alatt.

A Nagy-Hortobágy szűztestének szeplőtelensége ma már csak legenda. Állandó tanyák és épületek vannak a délibáb ez ősi hazájában, ahol valamikor csak a hortobágyi csárda volt az utas pihentetője. Onnan köröskörül mindenütt hallgató rónán kalandozik a szem. Ott terül a Ludas-rét, meg a Pap-ere; tavasszal hullámos tenger mind a kettő, meleg nyáron meg száraz sivatag, amelyet az aszály halványsága fest fakóvá, amíg egy-egy jótevő zápor azon hamarjában új zsendülésre nem serkenti a nagy szárazsághoz szokott széki növényzetet.

A Ludas-csárda a Ludas-rét sarkában gubbaszkodik, az ohati földek fordulóján, ahonnan a pásztornép eltérhet tetszése szerint Egyeknek, vagy Csegének, ha a Hortobágyról jószágot hajt át ide, vagy amoda. A csárdás maga csak olyan félig ember; se eleven, se hótt; mindig beteg és bagós pipáján kivül se Istene, se testilelki egyéb öröme nincsen. Hanem a felesége! – az más.

Azt Szabolcs vármegye Nyírsége termetté ritkaszép virágszálnak, s amikor az öreg csárdás ráakadt, akkor már – úgy hirlelték – a harmadik urától szakadt volt el, ahogy a pitypang bóbitája repül a szeszélyes szellő karján, amely az „asszonyhűség” utolsó állhatatlan díszét cseni-lopja.

Jómódú ember volt a csárdás, – emiatt „megtetszett” a menyecskének, aki éppen ilyen csöndes öregre vágyott, hogy annál bizonyosabb legyen a szabadsága. De Vitás Mátyás uram akkor még nem esett egészen a feje lágyára; jól sejtette, honnan fúj a szél; azt eszelte ki, hogyha már igazi vadmadarat fog, olyan kalitkát szerez neki, amelyben az a kivágyó madár se túlságos rabságot ne szenvedjen, se nagy szabadságokkal vissza ne élhessen. Így lett csárdás a Ludason; – messzire minden állandó veszedelmétől az asszony megkisértetésének. Aki ott megfordult, az jött is, ment is, tovább. Még egy éjszakára sem lehetett ott meghálni, vendégszállás hijján. Csak olyan útbaeső stáció volt a csárda; egy fujtatásra, egy etetésre-itatásra való.

Amikor beköltöztek, akkor még megjárta Vitás uram állapota, Akkor még eléggé „bírta magát”. Egészsége, ereje elég volt a munkájához képest, ami nem állott sokból. Jobbára csak leste a vendéget, jön-e valamerről; – pipázott aközben és nézte az asszonyt, félszemmel; rá-rásandított s gyönyörködött benne, úgy, hogy az ne is vegye észre.

Az asszony volt a vén csárdás jobb keze mindenben, sőt néha a bal is, meg akár mind a két lába is. Mert fürge és ügyes volt, hamar tanúlt s olyan szívesen gyakorolta a vendégszeretetet, hogy már ezért is erre került az utas, ha tehette; – pedig a legyeskedőnek, az ura előtt, tüntetően a kezére ütött: rátarti volt, – nem lehetett vele másképen „tréfálni”, hacsak nem szép szóval.