A Grófné

Olvasási idő: 6 Perc

Krebsler mind a két kezét fölkapta örömében, úgy deklamált.—De gróf úr, az Istenért! Van olyan, aki önbe nem szerelmes? Lehet olyan? Hiszen még én is!…

A gróf megint mosolygott.—Hja, édes Samu, az más. De a leánya! ‘iszen még nem is ösmer; még nem volt szerencsém hozzá. Magam is csak hallomásból tudom, hogy csakugyan szép; mondják.

Krebsler összecsucsorította a száját; a balkeze hüvelyk- és mutatóujját az orra alá tette, azután cuppantott.—Gyönyörű!—mondta. És megismételte, megduplázva a „ny”-t. Gyönynyörű!

—Mindenesetre meg kell előbb ösmerkednünk—vélekedett a gróf. És azzal a furcsa állandó mosolylyal, amely mögött akár minden bolondság is rejtőzhetett, így szólott:—Tudja mit, kedves Samu; én holnapután kimegyek Csillagiba, a birtokomra; legyen szerencsém ott mindnyájokhoz; nézzenek körül; maga sok mindenhez ért; ha még talpra állhatok valahogy, nagy változtatásokra lesz szükség a gazdaságban is; a kés a torkomon, nekem sok időm nincs; hamar kell döntenem, a többit majd meglátjuk…