A Grófné
—Köszönöm, gróf úr… és ön is…—rámutatott a szomszédos zsöllyére. Olyan volt, mint a bakfis, akit éppen most hoztak ki a zárdából. Nagyon kedves volt.
Ugyanezt gondolhatta a gróf is, mert nagyon rajta feledte a szemét a kis leányon.—Édes gyermek—mormolta magában.
—És nem unja? Sohasem unja?—kérdezte.—Mert biz itt egy kicsit egyhangú, azt hiszem.
—Ó, Istenem! Egyhangú! Mint a legbensőbb imádság; a mezei munka maga is imádság—„add meg a mi kenyerünket”; és azt a mezei munka adja.
—Hol tanult ilyen szépen imádkozni, kis Gina?
A leány a neve hallatára megint elpirult.
—A zárdában,—mondta—a többiekkel; meg aztán idekint, ahol minden imádkozni tanít. A gróf nem szokott imádkozni?