A Grófné
Gina megrezzent a láttára, mint a vadmadár, amelyet a bokrában meglepnek.
—Hát maga. kisasszony, nem fél ettől a liliomhervasztó kánikulától?—kérdezte a gróf, csakhogy valamit mondjon. A leányka bátran nézett a szemébe.
—Nem, én nem félek,—kezdte kissé akadozva; de azután mindjobban belemelegedett, nekibátorodott.—Én nagyon szeretem a pusztát, a magyar pusztát; nekem ez a gyönyörű rónaság olyan sokat mond… el nem telnék vele sohasem…
A gróf csudálkozva merült szemével a leány arcába. Milyen érdekes, finom arc, gondolta; és milyen őszinte nyilt lélek, milyen igazán leányos.
—Hogy mondta?—kérdezte fennhangon—szereti a pusztát? Hát ösmeri?