Babszem Jankó
Amint ott darabolgatja, észreveszi ám Jankó is, hogy késsel forgolódnak körülötte, utczu neki se kell egyéb, megijed, elkiáltja magát a sok paczal közül:
– Meg ne szúrj te!
A szegény szolgáló im hogy hanyatt nem esett ijedtében, elhajította a belet, szaladt haza, amint csak az isten tudni adta neki, elmondta, hogy ő többet hozzá nem nyúl annak a tehénnek semmijéhez, ha mindjárt felakasztják, vagy kerékbe törik is, mert a körül minden olyan ördöngös, úgy tele van az ördöggel, boszorkánynyal, hogy még olyat senki se hallott. Deisz’ ő többet hozzá nem nyúl egy újjal se; nem ő!
A belet pedig a mi ott maradt a vizparton, egy kódorgó éhes farkas megette Jankóval együtt. Elvolt aztán Jankó egy darabig szép csendesen a farkas gyomrában, hanem két-három nap mulva unni kezdte a dolgot: „Nem jól megy ez igy sehogy, ki kellene innen valahogy jutni.“ De hiába volt minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, mint Bertók a csíkban, amúgy könnyű szerrel biz onnan nem jöhetett ki. Volt ugyan két kijárás, de az első – a farkas szája – veszedelmes volt, a hátulsón meg Jankónak nem igen volt kedve mászkálni. Mit csináljon? mit csináljon? holta napjáig csak nem maradhat mindig a farkasban! Utoljára aztán azt gondolta ki, hogy elkezdett kiabálni, mint a kit nyúznak: