Az aranyhal
Ezeket mondta az édesanyja, és átadta Petit-Jeannak a csodatévő pálcát.
A fiú így felelt:
– Megfogadom, édesanyám, s meglátja: nem fog bennem csalódni. Ezt a pálcát csak akkor használom, ha jót tehetek vele.
Amint ezt kimondta, az anyja eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Búsult is, igen búsult Petit-Jean, de erőt vett magán, és indult tovább.
Már régóta vándorolt, amikor egy nagy városhoz érkezett. Messziről látta a szép tengeri kikötőt, igyekezett hát arrafelé. Elsőnek egy jókora hajót pillantott meg a távolban: éppen a kikötőbe tartott. De amint a hajó közelebb ért, Petit-Jean nagy kiáltozást, jajveszékelést hallott a fedélzetről. “Nagy bajuk eshetett” – gondolta magában, és szerette volna megtudni az okát. Mikor a hajó elérte a sziklás partot, egy ember ugrott ki belőle, és úgy futott a kikötő felé, mint akit kergetnek. Elébe siet Petit-Jean, hátha ez tudja, mi baj érte a nagy hajót. De az ember csak annyit mondott: