Harminchatszín-ruhájú

Olvasási idő: 6 Perc

Figyeljetek jól! Ha jól figyeltek, mondok egy mesét a királyról meg a királynéról és egyetlen fiukról, Harminchatszín-Ruhájúról.

A királyi pár annyira féltette ezt az egyetlen gyereket, hogy az egy lépést sem tehetett egyedül. Pedig nagyon szeretett volna játszani más gyerekekkel. Egyszer ki is szökött a palotából, és jól eljátszott a városi játszótéren. A király meg a királyné annyira megrémült, hogy magas kőkerítéssel vétették körül a palotát; féltek, hogy a királyfinak valami baja esik a játszótéren. Jobb, ha ki se megy.

Szegény királyfi! Egész nap ténfergett-lődörgött az udvaron meg a kertben, de nem volt kivel játszania. Nagyon-nagyon unatkozott. Ezért elhatározta, hogy valamiképpen kiszökik a palotából.

Nagy titokban ő maga varrt magának egy ruhát, harminchat különféle szövetből. Egészen jól sikerült ez a harminchat színű ruha. Aztán bolondos satyakot is varrt magának. Szépen felöltözött a harminchat színű ruhájába, fejébe nyomta a bolondos satyakot, és indult kifelé a palotából. Igen ám, de az őrség útját állta.

– Engedjetek ki! – kiáltott az őrökre. – Nem látjátok, ki vagyok?

– De bizony látjuk – nevettek az őrök. – Bolond vagy!

– Persze hogy bolond vagyok. Én vagyok a város bolondja – mondta a királyfi, és még kecskebukát is vetett, hogy még bolondabbnak higgyék.

– Aztán hogyan kerültél a palotába, mi? – kérdezte az egyik őr.

– Te hoztál be a zsebedben, te mamlasz – kacagott a királyfi.

Ez nem volt igaz, ezt ti is tudjátok. De azért mondta, hogy még bolondabbnak higgyék.

– Na, elég volt a hülyéskedésből, öcskös! Hordd el magad! – mérgelődött meg a másik őr, és dühösen kilódította a királyfit az utcára.

Na, végre kinn volt! Erre várt már régóta.

A király meg a királyné hiába várta ebédre a királyfit. Már elhűlt az étel, de csak nem jelentkezett. Keresték mindenfelé, megkérdezték az őröket is.

– Nem láttátok a királyfit? – kérdezte a király az őröktől.

– Nem láttuk, felséges uram – válaszolták egyszerre az őrök.

– Senki se ment ki reggel óta a kapun? – faggatta őket tovább a király.

– Csak egy bolond fickó – felelte az egyik őr.

– Harminchat színű ruhája volt – tette hozzá a másik.

– Hű, a mindenit! Az csak a királyfi lehetett! – kiáltott föl a király. – Biztos álruhát öltött, hogy kiszökhessen.

Tüstént lovasokat futtatott szerte a városból kivezető utakra, de sehol sem bukkantak a királyfi nyomára. Túl volt az már ungon-berken, meg aztán ösvényeken járt, nem országúton.

Búsult nagyon a király, a királyné meg majdnem meghalt bánatában. De nem volt mit tenni.

A királyfi meg ment, mendegélt, hegyen-völgyön által, egyszer csak ott találta magát a másik király városában. Nem teketóriázott sokat: elszegődött a királyhoz tehénpásztornak.

Mindennap kihajtotta a teheneket a legelőre. Egyik reggel nagyon szép legelőt fedezett fel az erdő mögött. Oda terelte az állatokat. Alig fogtak azonban hozzá a tehenek a legeléshez, megjelent egy óriás, és rámordult a királyfira:

– Mit keresel te itt?! Ki engedte meg, hogy itt legeltesd a teheneidet?