Az aranyhal

Olvasási idő: 14 Perc

Volt egyszer egy öreg halász. Annak volt egy felesége meg egy kisfia, akivel az isten öregségére megajándékozta.

Egy napon az öregember súlyos betegségbe esett. Elhívták hozzá az orvost, de már nem volt segítség. Pár nap múlva meg is halt az öreg halász; kevéske pénzükből szegényesen eltemették. Az asszony magára maradt kicsiny fiával. A nehéz munkát nem bírta a szegény asszony, és nem volt, aki kenyeret keressen.

Alig telt el két hét, hogy az ember meghalt, de már semmi ennivaló nem volt a háznál. Petit-Jean (Kicsi Jean) – mert így hívták a fiút – látta, hogy édesanyja restell a szomszédoktól kérni, és egy nap ezzel állt eléje:

– Édesanyám! Ha segítene nékem a bárkát a vízre ereszteni, elmennék én halászni.

– Fiatal vagy te még ahhoz, édes fiam – felelte az anyja. – Meg aztán elkaphat a déli szél, gyenge karoddal hogyan is bírnál akkor a partra evezni?

– Ne féltsen engem, édesanyám! Nem megyek messzire, és nagyon fogok vigyázni – ígérte a fiú.

Az anyja nem akarta kedvét szegni, segített hát levinni a csónakot.

Petit-Jean meg elindult a tengerre. A parttól nem messzire lehorgonyzott, és nekifogott horgászni. Alighogy a horgot bedobta a vízbe, már akadt is rá egy hal. Mikor kivette, a halacska megszólalt:

– Eressz engem vissza a vízbe!

– Tudod jól, hogy nem tehetem, hisz anyám meg én már három napja nem ettünk.

– Ha nem dobsz vissza, legalább vigyázz, hogy élve jussak ki a partra – kérte a hal.

Petit-Jean erre levetette a mellényét, és – gondolta, ezzel segít rajta – jól bebugyolálta a halacskát. Gyürkőzött az evezővel, hogy mielőbb kiérjen. De ahogy kibontotta a mellényt, látta, hogy a hal bizony elpusztult. Keserves sírásra fakadt Petit-Jean.

Csak ült nagy zokogva a parton, mikor édesanyja rátalált. Kérdi tőle, mi bántja. A fiú elmesélte, mekkora baj érte. Szegény anyja vigasztalta, ahogy csak tudta.

Petit-Jeannak később az is eszébe ötlött: hátha a királyé volt a hal, és akkor börtönbe is vethetik. Tán még halállal is lakol, hogy nem hozta ki élve a partra.

Az öregasszony gondolt egyet, fogta a halat, megmosta, szépen becsomagolta, és elindult vele a palotába. Mikor odaért, a király így köszöntötte:

– Kedves öreganyám! De régen nem láttalak mifelénk! Mondd csak bátran, mi járatban vagy!

– Felséges királyom, a fiam halászni volt, és ezt a halat fogta. Elhoztam: gondoltam, talán megvenné felséged.

Azzal kinyitja a csomagot, és mutatja a királynak. Az csak nézi, nézi, aztán megkérdi az öregasszonyt, mennyit kér a halért.

– Uram királyom, adj érte, amennyit jónak látsz.

– Kedves néném! Ha annyit adnék érte, amennyit gondolok, sose tudnám kifizetni ezt a halat. Tudod, mennyit ér ez? Százszor többet, mint a koronám meg az egész birodalmam.

Elcsodálkozott a szegény asszony, de a király így folytatta:

– Nem akármilyen hal ez: színaranyból van! Ha itt hagyod, nem jársz rosszul. Küldetek azonnal élelmet meg mindent, ami kell. A többit majd elrendezzük a fiúval. Mondd meg neki, hogy jöjjön tüstént a palotába.