Ali herceg
Szörnyű búnak ereszkedett a vezír. Nem tudta, mitévő legyen. Járt-kelt a városban mindenfelé, aztán kiment a városból a pusztára, ott is járt-kelt, jobbra-balra, fel s alá, egyszer aztán megállott egy beduinnak a sátra előtt. A sátor előtt egy kis leányka állott. Kérdezte a vezír: Miért állasz itt te egyedül? Nincs itthon senki? Hol az anyád? – Az anyám, – felelte a leányka – kiment a pusztára és perel az Istennel. – Hát az apád hol van? – Az apám is elment a pusztára s uszítja az üldözőt az üldözöttre. – A vezír csak csóválgatta a fejét, sehogysem értette, mit jelenthet a leányka beszéde. De aztán leült a sátor elé és várta, amíg a leánykának az anyja és az apja hazajön. Kevés idő mulva csakugyan jött az asszony, rettenetes sírással, óbégatással; felemelte a két kezét és úgy fenyegette az eget, s káromolta az Istent, hogy elvette az ő drága, szép fiát. – Látod, – mondotta a leányka a vezírnek – így perel az én anyám az Istennel. Aztán hazajött az apja is a leánykának, kutya jött a nyomában, a kutya meg hozott a szájában egy gazellát. – Látod, ugye mondottam, – szólt a leányka – hogy az apám ráuszította az üldözőt az üldözöttre. A beduin üdvözölte a vezírt, szívesen látta a sátrában, meghívta vacsorára, le is ölt egy bárányt a nyájából és jól megvendégelte. Folyton kínálta: egyél, igyál, de a vezír mondta: