A tünderkisasszony és a czigánylyány
Itt már látta a gonosz királyné, hogy csakugyan kiviláglik, hogy ő az a czigánylyány, gondolta, hogy jó lenne szép szerével elhordani az irhát, mig nem késő. Beleszólott hát megint:
– Ha tovább mondod, kimegyek a házból, annyira sérti a fülem.
– Nem mégy biz innen egy tapodtat se’ – felelt a király – hanem végig hallgatod az egész mesét. Ülj le hát ha mondom, mert majd leültetlek én, de nem köszönöd meg.
Leült a királyné, nem igen volt kedve ellenkezni. A lyány pedig mondta tovább:
„Jó dolga volt hát a tündérlyánynak, de azért mindig bús volt, mindig szomorkodott. Azért szomorkodott pedig, mert látta, – ha nem mondták is – hogy milyen nehezére esik a szegény párnak az ő tartása, hogy a tulajdon szájuktól vonták el a falatot, csakhogy neki kedvébe járhassanak; ő pedig nem segíthetett nekik, mert gyönge volt a kapálásra, nem birta volna meg a nehéz munkát. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ha a mezei munkára gyenge is, de varni, fonni tud, beáll hát szobalyánynak a királynéhoz, ha befogadja. El is küldte mindjárt a szegény asszonyt, hogy menjen, kérdezze meg a királynétól, nem fogadná-e meg? Az asszony váltig mondta neki – hogy az isten is áldja meg – hogy ne menjen sehova, elélhet ő nálok, eltartják ők, de a lyány nem engedett, el kellett neki menni. Megalkudtak aztán a bérben a királynéval, még az nap haza, is ment az új szobalyány, a tündérkisasszony, de senki, se a király – a ki pedig örök hűséget esküdött neki – se a czigánylyányból lett királyné meg nem ismerte.“