A tünderkisasszony és a czigánylyány
Itt megint belekiáltott a királyné:
– Ha még tovább mondod, úgy elverlek, hogy lepedőben visznek haza, nem hallottad már, ki nem állhatom ezt a mesét.
De a király se tágított, mert már gondolta, hogy hányadán lehet a dolog.
– Állhatod nem állhatod, a’ nekem mindegy, ha még egyszer beleszólasz, majd én verlek meg téged, nem te ezt a lyányt, azért azt mondom, hogy megfogd a szád. Te meg lyányom folytasd. A lyány folytatta.
„Haza vitte aztán a király a czigánylyányt, megesküdött vele. Eleinte rá se’ igen tudott nézni, de lassanként a czigánylyány is csak szépült, ő is hozzá szokott, utoljára még tán meg is szerette. De a királynénak mindig az aranyhal fúrta az oldalát, félt tőle, hogy egyszer majd vissza változik tündérkisasszonynyá, s haza megy, pedig biz az soha itéletnapig se változott volna által, ott kellett volna néki a kútban élni, mig valaki ki nem szabadította volna. Gondolkozott hát a királyné, hogy hogy kellene elveszíteni, utoljára aztán azt találta ki, hogy betegnek tettette magát, a királyi urának azt mondta, hogy semmitől mástól meg nem gyógyul, csak ha a kis aranyhal húsából ehetik. A király mindjárt megfogatta, megsüttette a szegény kis halat, a királyné még a csontját is megégette, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert tisztitáskor egy halpénz elpattant, abban élve maradt, s még akkor éjjel egy nagy fává változott. A királyné hogy, hogynem megtudta, vagy legalább megsejdítette, hogy a halpénzből lett a fa, szerette volna kivágatni, felégettetni. Megint betegnek tetette hát magát, s azt mondta, hogy addig meg nem gyógyul semmitől, mig a nagy fa tüzénél főtt ételből nem ehetik, de attól is csak úgy, ha a fát gyökerestől, mindenestől az utolsó szilánkig, mind felfűtik. Kivágták hát a fát, fel is fűtötték a legutolsó forgácsát is, de azért nem veszett el a tündérkisasszony, mert mikor darabolták a fát, egy igen szép kis tejes deszka repedt ki belőle, az egyik favágó ember felvette, hazavitte a feleségének.“