A tünderkisasszony és a czigánylyány
Mikor belépett az ajtón, mikor meglátta a király és királyné, csak elbámult mind a kettő: „Hogy szülhetett anya ilyen szép teremtést?“ Csudálták, bámulták, hogy a sok nehéz munkában mezitelen lábát nap el nem sütötte, a szél ki nem fútta, hogy két keze, két orczája fehér, mint a most esett hó, gyenge, mint a harmat; de a paraszt ruhában egyik se ismerte meg, hogy ez a tündér-kisasszony, a királyné megfogadta szobalyánynak. Ott éldegélt aztán szép csendesen, varrogatott, fonogatott, cziczomázta a királynét.
Apródonként telt az idő, beköszöntött a tél. A királyné minden este összeült a cselédjeivel, fonogattak, mesélgettek. A mesélés sorba járt, mint a falusi biróság, hol egyik mondott egyet, hol másik. Már mindenki mesélt, csak az új szobalyány nem, ennek is mondták mindnyájan, a király maga is, hogy meséljen egyet, de azt mondta, hogy nem tud. Nagy sok beszédre aztán mégis hozzá fogott: