A tünderkisasszony és a czigánylyány

Olvasási idő: 14 Perc Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal királyfi. Ez a királyfi egyszer kiment az erdőre vadászni; amint ott vadászgatott, arra ment egy öreg asszony a kútra, három korsó volt a karján. A királyfi amint meglátta, mért mért nem, elkezdett felé hajigálni, hogy majd eltöri a korsóját. – Ne hajigáljon a felséges királyfi – mondja neki az öreg asszony – mert ha eltöri a korsómat, majd meglássa ebből az erdőből vesz feleséget. A királyfi rá se hallgatott, csak hajigált; megint mondja neki az öreg asszony: – Ne hajigáljon a felséges királyfi, mert ha eltöri a korsómat, majd meglássa ebből az erdőből vesz feleséget. De a királyfi csak tovább hajigált, egyszer aztán úgy oda talált vágni egy darab követ, hogy eltört mind a három korsó. – No felséges királyfi – mondja az öreg asszony – most már majd meglássa, ebbe az erdőbe házasodik, ebből vesz feleséget. A királyfi csak nevette, gondolta magában, hogy mi bolond beszéd az már, hogy ő ebbe az erdőbe házasodik, ha csak valami medvét, vagy farkast nem vesz el. Ment aztán az erdőbe beljebb-beljebb, egyszer meglátott három szép kis árva-tölgyfát egymás mellett, egy tőről fakadva. Szép egyenes volt mind a három, a királyfi nagyon megszerette, „milyen jó lesz mind a három ostornyélnek“ – elővette a bicskáját, levágott egyet közülök. Hát amint levágta, kilépett belőle egy gyönyörű szép tündérkisasszony, de olyan a milyet még emberi szem nem látott; elkiáltotta magát fuldokló hangon: – Jaj vizet – vizet, mert mindjárt megfúlok! A királyfi kipkedett-kapkodott, de biz egy árva csepp vizet se tudott keríteni, ott fuladt meg szeme láttára a gyönyörű tündérkisasszony. A királyfi bánatában végig-végig siratta, de hiába! az már többet fel nem támadt; mit volt mit tenni? ölbe vette a szép halottat, haza vitte, eltemettette nagy pompával. Másnap bú-elfelejtésül megint kiment vadászni. Amint vadászgatott, megint oda tévedt, ahol a három kis árva-tölgyet találta, de már csak kettő volt, azok is szomorúan egymásra hajoltak, mintha búsulnának. – Veszett fejszének a nyele fordul, – gondolta a királyfi, – levágom ezt a kettőt ostornyélnek, úgy se vettem hasznát annak amit tegnap levágtam. Levágta aztán megint az egyiket, hát egy még hétszerte szebb tündérkisasszony lépett ki belőle, ez is elkiáltotta magát fuldokló hangon: – Jaj vizet, vizet, mert mindjárt megfúlok! De a királyfi ennek se tudott vizet adni, ez is ott halt meg szeme-láttára, hogy majd a szíve repedt meg bele. Ezt is végig-végig siratta a királyfi, azután ölébe vette, haza vitte, eltemettette még nagyobb pompával. Egész éjszaka aztán mindig azon szomorkodott, hogy hogy ölt ő meg két gyönyörű teremtést; csak akkor jutott eszébe a harmadik kis fa, hogy hátha abban is van szép tündér-kisasszony. Ezen úgy megörült, hogy ha éjszaka nem lett volna, mindjárt ment volna egyenesen oda. De másnap reggel nem is várt keltést, felkelt még hajnal előtt, felöltözött, a kezébe vett egy korsó friss vizet, meg egy szép poharat; elindult az erdőbe. Csakhamar rátalált a harmadik szép kis fára, lemetszette nagy vigyázva, hát csakugyan kilépett ebből is egy nem hétszer, de hetvenhétszer szebb tündérkisasszony, mint a két első volt, elsikoltotta ez is magát: