A tünderkisasszony és a czigánylyány
Ette a méreg a királynét, mikor hallotta, hogy megszabadult a tündérkisasszony, de nem mert többet beleszólani, mert tudta, hogy az ura hirtelen természetű, hamar eljár a keze; csak hallgatott hát, várta, hogy mi lesz már a dologból, egy kicsit reménykedett is, hogy hátha csak mese az egész, csakhogy hasonlít az ő történetéhez. A lyány pedig mondta tovább:
„A szegény favágóné megörült a kis deszkának, befedte vele a legszebb köcsögjét, feltette a kemencze vállára. Másnap aztán kimentek, ő is az ura is tengerit-kapálni, a tündérlyány azalatt kijött a kis deszkából, kitakarította a házat; mikor este hazajött a két szegény ember, sehogy se tudták elgondolni, hogy ki tisztíthatta ki a házat. Másnap megint kimentek, mikor haza jöttek, megint tiszta volt minden. Harmadnap aztán rálestek, megfogták a tündérlyányt, a kis deszkát pedig tűzbe vetették. Attól fogva ott éldegélt nálok, olyan jól bántak vele, hogy maguk tulajdon gyermekökkel se’ bánhattak volna – nem hogy jobban – de úgy se.“