A tünderkisasszony és a czigánylyány
De a király megint nem engedte elhagyni.
„Elindultak aztán haza felé, de a tündérlyány nagyon gyenge volt, nem birt menni, felültette hát a királyfi egy kút felibe, egy fűzfára, hogy várjon ott addig, mig ő hintót hoz. Várt aztán a tündérlyány; a mint ott várt, arra ment egy czigánylyány.“
A királyné látta, hogy ez már mindent tud, belekiáltott nagy mérgesen:
– Ne mondd már tovább, utálom ezt a mesét testemből-lelkemből!
De a király a czigánylyányról csakugyan nem tudott semmit, nem engedte hát elhagyni:
– Ha belevágtuk a fejszét, csak mozgassuk, mondd tovább lyányom.
A lyány folytatta:
„Hogy-hogy nem, meglátta a czigánylyány a tündérkisasszonyt a fán, felment utána, ki kérdezte, kit vár, mit vár? mikor meg tudta, hogy királyfira várakozik, lehúzta a fáról, leszedte róla a tündérruhát, aztán meztelenül belevetette a kútba, a ruháját pedig magára szedte. Hanem a tündérlyány nem halt bele a vízbe, szép kis aranyhallá változott, elkezdett uszkálni. Észrevette ezt a czigánylyány, próbálgatta kifogni a halat, de sehogy se tudta. Mikor a legjobban fogdosná…“