Jankó és a három elátkozott királykisasszony

Olvasási idő: 7 Perc Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy nagy ország – abban egy város – abban a városban egy csizmadia, ennek a csizmadiának volt egy felesége, meg egy fia. Ez a kölök sehogy se akarta az apja mesterségét folytatni, hiába ütötte-verte az öreg csizmadia, mindig azt mondta, hogy „ő bizon nem fótozza senki csizmáját, mikor úr is lehet, ő bizon úr lesz.“ Az anyja is pártját fogta, de az öreg csizmadián ketten se tudtak kifogni, mert mindjárt-mindjárt megverte mind a kettőt.

Egyszer megunta Jankó a sok lábszíjjazást, bement az anyjához:

– No édes anyám, én már nem szívelem tovább ezt a sok verést, már nagyocska vagyok, majd elmegyek világra, úgy is csak olyan tedd ide, tedd oda legény voltam itthon, nem tudták semmi hasznomat venni, hiába ettem az édes apám kenyerét, csak olyan voltam a háznál, mint az ötödik kerék.

Az anyja is helyben hagyta, elindult hát Jankó. A mint megy mendegél, beér egy nagy rengeteg erdőbe, meg lát egy öreg embert, a mint czipekedik egy csomó rőzsével, de sehogy se tudja felvenni. Oda megy hozzá Jankó. „Adja ide öreg apám, majd haza viszem én.“ Haza is vitte az öreg ember kunyhójáig, ott letette, avval tovább akart menni, de az öreg ember nem eresztette: „Már csak fiam maradj itt egy-két napig, legalább ismerjük meg egymást.“ Jankó hát ott maradt, segített az öreg embernek mindenben.

Tán három nap mulva mondja az öreg ember Jankónak:

– Eredj fiam Jankó szedegess egy kis tűzrevalót, elfogyott a mit multkor hoztunk, a sincs, a minél egy kis kását főzzek.

Elindult Jankó a rengetegben. Csak szedeget, csak szedeget, egyszer egy gyönyörű tó mellé bukkan ki. Majd hogy egészen szemmé nem változott, annyira elbámult, a mint meglátta a tavat, tele szebbnél szebb aranyhalakkal. A mint ott csudálkozik, egyszer csak hall távolról gyönyörű hattyúéneklést; ő is hirtelen elbúvik, elkezd leselkedni, hát látja, hogy egy szép hattyú száll le a tópartra, ott megrázkódik, leveti a hattyú ruhát, egy szép lyánynyá változik, elkezd fördeni. Fördött egy darabig, aztán megint fölvette a hattyuruhát, elment.

Jankó még fel se ocsúdott a nagy csudálkozásból, mire egy még hétszerte szebb hattyúéneklést hallott; nem sokára leszállt egy szép hattyú, levetette a hattyúruhát, egy még hétszerte szebb kisasszonynyá változott, megfördött, avval elment. Egy kevés idő mulva még hetvenhétszerte szebb hattyuének hallatszott, lerepült a tópartra egy még szebb kis hattyú, levetette ez is a hattyúruhát, egy még hetvenhétszerte szebb királykisasszonynyá változott, megfördött a tóban, s elment ez is.

Szegény Jankó, jobb szerette volna, ha nem is született volna, mert halálosan beleszeretett a legkisebbik királykisasszonyba, arra pedig gondolni se’ mert, hogy az valaha az övé lehessen. Haza bandukolt a fával nagy szomorúan, mint a kinek az orra vére foly. Az öreg ember mindjárt észrevette rajta, hogy valami baja van.

– Min szomorkodol Jankó fiam?

– Jaj édes öreg apám, hogy ne szomorkodnám én, mikor olyan szép királykisasszonyt láttam, hogy ha el nem vehetem feleségül, meghalok bánatomban, pedig annyira reménykedni se’ merek.

Itt elbeszélte Jankó, hogy mit látott.