Vízi sellőt halászott ki
S mintha álom, tündérálom szállna rája, tétovázó, elmélázó lett járása; hol elindul, hol jön ismét, egyre törli, törölgeti könnyes szemét.
Neszét vette hal-menyecske, hogy a titkát, tengermélyi származását férje-ura megsejtette. Szíve bántó fájdalmában, lelke ketté szakadtában sírva néz rá hű urára, ráhanyatlik kebelére, két karjára.
– Mért sírsz, mért rísz, halhússzínű feleségem? Sósban fürdő, lubickoló ékességem?
– Nincsen többé temelletted maradásom, más világ az én világom.
– Miért nincsen maradásod? Mért más világ a világod?
– Azért – zokog az asszonyka s halkra hal el haló hangja -, mert a tenger sós párája az otthonom, mert sellőtől ered vízi származásom. Te mentettél meg halálos nagy bajomból, te engedtél szabadjára vaskampódról; földi éltet adtál nekem vízi helyett, megízleltem sose remélt üdvösséget. Le is róttam nagy hálámat, odahagytam tengermélyi, sellőbéli mivoltomat; jöttem hozzád szófogadó feleségnek, holtomiglan szerelmetes hitvesednek. Ám adott szód, ígéreted nem állottad, megsejtetted, meg is tudtad sellőbeli alakomat. Hűségedet, hozzám való vonzalmadat meghálálom, nálad hagyom földre tévedt ifjúságom. Mert így mondja ősök szava, égi hitünk, fogadalmunk parancsolja: ha a sellőt föld szülöttje feleségnek megszereti, vonzalomból el is veszi, sellő ura, földi élet halandója hamarosan meg nem halhat, több száz évig éli éltét szerencsésnek, fiatalnak.