Panczimanczi
– Jaj felséges királyfi – kezdi az egyik – tudnék én valamit, de tán el se’ hiszi felséged.
– Már mért ne hinném? elhiszem biz én, csak mondd el.
– Hát felséges király, a mint az este ránk esteledett az idő, a többiek tüzet raktak, elkezdtek danolni; én hogy nagyon álmos voltam, ott hagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet keresek magamnak, a hova lefeküdjem. A mint barangolok előre-hátra, egy pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy piczi kis tüzet ugrál keresztűl-kasul egy piczi kis ember, három arasz volt a hossza, két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla, mindég ezt kiabálta, egy kis szalonnát forgatva: „Én vagyok Panczimanczi, az én nevem senki se’ tudja, sütök-főzök, holnap után szép mennyasszonyt hozok.“ Én avval eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csoda bogarat, de mire vissza mentünk, hült helyét találtuk.