Panczimanczi

Olvasási idő: 5 Perc

„Az Isten nevében, ne sajnáljon neki adni valamit.“ A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:

– Ugyan szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta ugy kipúposodott, vagy ilyen volt mindég?

– Jaj felséges király! nem volt olyan szép lyány mint én, ebben a városban se’, de nagyon dolgos voltam, mindég fontam, éjjel-nappal, s a sok üléstől igy kipúposodott a hátam.

A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is igy megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő mulva megint csak nyilott a kisajtó, megint jött rajta be egy koldus asszony, a kinek az ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, s ettől is megkérdezte, mitől nőtt ugy meg az ajaka.

– Jaj felséges király – felelt a koldus asszony – nem volt olyan szép lyány, mint én nagy darab földön; de sokat fontam, sokat rágtam a kendert, utoljára igy megnőtt az ajakam.

Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön? Nem más ment befele, mint a harmadik koldus asszony, a kinek a nyelve a hasáig lógott.

– Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? kérdi tőle a király.

– Jaj felséges király, biz ez a sok fonástól, sokat kell nyálazni a fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt igy meg.

A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott, milyen volt a három koldus asszony: „De nem is engedem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se’!“

A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett sirni-rini, de nem használt semmit; a király a sok lent mind megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.

Az napságtól semmi gondja se’ maradt a királynénak, még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.