Lángoló kézcsókok
—Tessék csak nyugodtan lefeküdni. Most már itt vagyok—mondta.—Itt most csak útban vannak az urak.
Ez nem szép kérés volt, hanem parancs. Még a főhadnagy is így érezte. A világért sem szólt volna ellene. Igaza van,—súgta a feleségének,—menjünk.
Az asszony fülében folyvást ez csengett azon az éjszakán (minthogy nem igen aludt):—„most már itt vagyok!”… Mintha akkor már nem is lehetne baj. És csakugyan, úgy érezte, hogy igaz, akkor nem lehet baj.
Késő ősszel, amikor már jóformán minden mezei munkán túl voltak és a puszta unalmassá, egyhangúvá kezdett válni, a főhadnagy nem bírta el a semmittevést és bejárogatott a városba. Ott mégis csak volt valami, egy kis társasélet, meg kaszinó, ahol kártyázni lehetett. Akárhányszor csak a késő éjszaka vetette haza. A felesége eleinte ébren várta. Azután megszokta elmaradását és már nem várta meg; másnap az ura délig aludt, ebéd alatt ásított, unatkozott, alig várta, hogy újra fogathasson és mehessen.