Lángoló kézcsókok
—Ha akármi kell is, szivem,—mondta a befelé duzzogó és az elégedetlenségét némán elrejtő asszonykának—csak hivasd Kardost, üzenj neki, ő majd intézkedik. Magam sem tudnék jobban.
Kis híjja volt, hogy erre fel nem kacagott a felesége. Amikor a kocsi kigördült az udvarról, az asszony fitymáló gondolattal ismételte: „magam sem tudnék jobban!” és hozzátette: mintha egyáltalában tudnál, mintha értenél valamihez!
És minthogy így egyedül nagyon unatkozott, hivatta Kardost.
Amikor az intéző úgy tapasztalta, hogy az ő kis úrnője érdeklődni kezd a gazdaság iránt, kinyilt a szive, megeredt a szava.—Én nem is tudom,—mondta,—hogy nem lehet szeretni ezt az életet. Mikor ebben minden olyan szép és olyan becsületes. A királylyal sem cserélnék, ha kint lehetek a pusztán. Lám, most november van és a ködjárás mennyi elevenséget hoz az üres rónaságra! A fehér ködök úgy szállnak, mintha százezer galamb szárnya libbenne össze lassú ereszkedéssel, a bogáncson pirosfejű tengelicerajok lakmároznak s a hangjok olyan, hogy nincs az a pacsirta, amely túltenne rajta; jönnek-mennek a vadludak s beszélgetnek, a nagy tuzokok őrt állanak a pusztán és vigyáznak a semmire; minden szép itt, minden!